Merjünk nagyot álmodni...

És hogy mi történt közben az itthon maradt bánatos szülőkkel? Miután a kiutazás körüli nagy izgalmak lecsengtek, a ház kiürült és elcsendesedett, elkezdtük felépíteni első önálló életünket. Mert amire először rádöbbentünk, az az volt, hogy bár szinte észrevétlenül lenyomtunk együtt 36 évet,  de sosem voltunk még kettesben. Szinte gyerekként, 19 évesen léptünk ki a gyerekkorból, és alapítottuk meg saját kis családunkat egyeskével, Olivérrel.

Olivér

 Ő volt az a bizonyos "nem tervezett gyerek", aki megváltoztatott mindent és meghatározta későbbi életünket. Rengeteg nehézséggel és megalkuvással járt váratlanul szülőnek lenni, de visszatekintve, ezek voltak életünk legizgalmasabb évei. Persze nem lettünk még igazi felnőttek, inkább Oli lett mini felnőtt. Már egészen kicsiként mindenben résztvett, mindenhová magunkkal vittük, számára természetes volt, hogy a mi "nagy" barátaink az ő barátai is. Végigjárta apjával az operatőrszakot és én is rendszeresen magammal vittem a munkába. Mivel ebben az időben a televízióban dolgoztam, Oli nagyon sok olyan helyen járt, ahol egy átlagos kisfiú nem igazán szokott. Bevette a Szabadság téri épület minden büféjét és stúdióját, önfeledten páternoszterezett,  barátságba keveredett színészekkel, zenészekkel, személyes emlékek fűzik Gálvölgyi Jancsihoz, Tábori Nórához, sőt még Alfonzóhoz is. De ami még ennél is izgalmasabb: egy szilveszteri műsor kapcsán bejárta a Fővárosi Nagycirkusz minden zugát és megismerkedett a cirkusz akkori sztárjával, Lillával az elefánttal. Évekig közös volt minden élmény, és mire kamasz lett és kezdett volna a lepattintani minket, gyors egymásutánban beköszönt két öccse, Ricsi és Maxi.

Maxim

Ricsi

És kezdődött minden előlről. Gyereksírás, nevetés, pisi-, kaki-, büfiszag. Talán csak a papírpelenka hozott drasztikus változást. Ja és persze a rendszerváltás. Ami ugye azzal járt, hogy hosszúra nyúlt felnőtté válásunk egyik pillanatról a másikra lezárult. Nem csak nekünk, de összes barátunknak, egy egész generációnak. És ami addig nem történt meg, mérlegre kerültünk, ki mennyit ér, hogy találja meg a helyét ebben az új, felnőtt világban.  Volt akinek bejött, volt aki könnyűnek találtatott és kihullott a rostán. És közben barátságok, eddig öröknek hitt szövetségek estek áldozatul. De elindult valami, aminek végre tétje volt. Kinyílt a világ, európainak éreztük magunkat. Oli velünk együtt tapasztalta meg a változásokat, szokott bele az új életbe,  öccsei viszont hetyke öntudattal beleültek a készbe. És persze hogy ők azok, akik most megvalósíthatják apjuk régi álmát Angliában. Előttünk pedig, amellett, hogy kitapasztaljuk a kétszemélyes háztartás csínját-bínját, persze csak ha nem akarunk egész héten maradékokon élni, két út áll. Az egyik, hogy belekényelmesedünk a jó karban levő, fiatalos nagyszülők szerepkörébe és csendesen pergő napjaink között egyre nagyobb szerepet kap az unokákkal töltött idő. Ami egyébként, Oli bölcs előrelátásának és áldozatkészségének hála a közeljövőben növekedni fog, csakúgy, mint az unokák létszáma.  A másik lehetőség, és ez azért némileg izgalmasabbnak tűnik, hogy amellett, hogy többszörös nagyszülők vagyunk és gátlástalanul kiélvezzük a kis haramiákkal töltött időt és a nagyszülői lét boldog felelőtlenségét, felépítünk magunknak egy másik, jövő-menő, utazgató, társaságba járó, fiatalosabb életet is és megtesszük mindazt, amit eddig nem tudtunk, vagy nem is akartunk.  És ne feledkezzünk meg többé-kevésbé bedőlt szakmánkról se! Mivel a nyugdíjkorhatár még távol és az a gyanúm, hogy ez szinte mindegy is, szembe kell néznünk azzal, hogy filmet csinálni nem nagyon lehet és ami még borzasztóbb, jó darabig nincs is kinek. Ideje hát valami mást kitalálni. Valamit ami értelmet adhat a további 50-60 évnek ( merjünk nagyot álmodni, ugye) és ami persze némi anyagi fedezetet is nyújt a szépen kitalált új életünkhöz. Hát akkor ez lenne a new deal, szerencse fel!