A D-day...

Az első nap az egyetemen. A fiúk teljes elmúlt fél éve erről szólt, remények és kétségek között ingadozva végig erre a napra vártak. Két hete pedig már Londonban dekkolva teszik ezt. Eddig mindent közösen intéztek, innentől egyedül veszik fel a harcot az elvárásokkal, feladatokkal, a nyelvi és kulturális nehézségekkel.  Maxi kezdett korábban, már tíz körül megjött az első üzenet tőle. "Eddig minden jó, lefényképeztek, februárban Isztambulba megyünk tanulmányi kirándulásra!"  Azóta nincs hír, de Maxitól ez is különös kegynek számít. Ö maga szereti intézni az ügyeit, nem kér sem támogatást, sem beleszólást tőlünk.  Pici kora óta egyszerre féljük és tiszteljük sajátosan magányos, fura természetét, akarnokságát, amivel végigviszi, amit kitűzött maga elé. Egy felületes szemlélő, sőt, elkeseredett, vagy dühös pillanatainkban néha mi is hajlamosak vagyunk szimplán önző dögnek látni ezt az elképesztő pasit, aki már veszélyeztetett magzatként is keményen megharcolt az életért és azóta is folyamatos harcban áll a világgal, semmi és senki nem számít neki, csak a cél, ami előtte lebeg. De ha jobban odafigyelünk, akkor az elszántsága mellett feltűnik talpraesettsége, tehetsége, de apróbb bizonytalanságai, kétségei is, és mindenek előtt az az önzetlen és erős kötelék, ami sok sok problémával és hozzá hasonlóan túl korán született kedvenc unokaöccséhez köti.  

Ricsi nem sokkal később szintén bejelentkezett. Éppen leendő tanárai mutatkoztak be az évfolyamnak és ő megkönnyebbülten konstatálta, hogy mindent ért, pedig nemcsak brittek, hanem kanadai és holland is akad köztük.  Mivel ő egy évvel előbb érettségizett, az ő angolja kicsit kopottas Maxiéhoz képest. Bár tavasszal már sikeresen interjúzott Londonban, de az elmúlt két hétben az ügyintézéseknél szívesebben támaszkodott öccsére, ami persze számtalan konfliktussal járt. De most végre legördült a legnagyobb kő, ami egy ideje a szívét nyomta. Ricsi ugyanis merőben más személyiség, mint öntörvényű és ezért néha nehezen elviselhető öccse. Ő nem harcra született, kényelmesebb típus, szereti jól érezni magát, szeret beolvadni a társaságba. Láthatóbbak a bizonytalanságai, kétségei is, és ezért nehezebb  észrevenni érett gondolkodását, nagylelkűségét,  sokrétű tehetségét és azt a szívósságot amivel rácuppan az új feladatokra.

Hát ez a két "se veled, se nélküled" figura, akik babakoruk óta állandó rivalizálásban élnek, akik tökélyre fejlesztették egymás bosszantását és akik egymás ellenében fogalmazzák meg sajátmagukat, de mégsem tudnak egymás nélkül élni, most egyetlen közös kis manzárdszobában élve, együtt, de mégis külön-külön  beveszi Londont. És egy kis csemege az ínyenceknek: Maxi fiam, aki az itthoni konyhai alapozásnál már készített egy érdekes, a családban "répavarázs" címen elhíresült félig nyers és kicsit finom valamit, Londonban is nekirugaszkodott a répa párolásnak. Rízzsel és tükörtojással tálalva hibátlan vacsora lett volna, ha nem hánytak volna megint fittyet a répa puhulási szokásaira. Pedig kicsit vékonyabbra szeletelve biztos együttműködőbb lett volna. Viszont a design ígéretes, ami ugye alapkövetelmény három művészpalánta közös művénél!