Egy hobbit hazatér

Magyarország tényleg jobban teljesít! Ezt az is bizonyítja, hogy egy hét leforgása alatt a közvetlen környezetemből, a barátaim közül,  szóval majdnem a családomból hatan távoztak hosszabb-rövidebb időre ( talán örökre) az országból. Ketten közülük egészen fiatalok és döntésüket akár a karrierépítés, akár a kalandvágy motiválta, mi jó eséllyel elbuktuk őket. A maradék négy főből kettő még ded, ők még nyitottak mindenre, játszva beilleszkednek bármilyen környezetbe, abszolút nyertesei az ügynek. Szüleik egyenlege nyílván nem ilyen egyértelmű. Egyiküket a szakmai kihívások, másikukat az itthoni szellemi fertő motiválta, de távozásukat maguk és mások is ( többek között mi is) megszenvedik. Nem könnyű elengedni egy barátot, kettőt még nehezeb, ennek ellenére megértem és támogatom őket középföldi kalandjukban. Távozásuk egyébként nem ért meglepetésként minket. A közösen, kötelezően végigült Gyűrűk ura után már gyanakodhattam volna, hogy barátunk plussz size tappancsai nem a véletlen művei. De négy év, két "télből a nyárba menekülés" kellett hozzá, hogy a méretes talpak az azóta megszaporodott családdal útnak induljanak. Nincs más hátra, mint jó utat kívánni nekik. Találjátok meg amit kerestek, ami itthon már elveszett, legyetek boldogok Janka, Csaba, Simon, Ádin, Lili és András! A tavaly távozott trupp egyébként aznap indul haza ünnepelni és ünnepeltetni, amikor a két új londoni versenyző megérkezik. Eme szerencsés körülménynek köszönhetően szeretett pompás lakrészüket egy időre átengedik az újonnan érkezőknek, hogy onnan indulhassanak lakáskereső napi portyázásaikra. Mostanában egyébként azt vettem észre,  hogy gyermekeim szóhasználatában az itthon már nem a pilisi hegyekre néző szobácskáikat, hanem a Portobello Roadot és Londont jelenti. És bármennyire fáj, még ennek is örülünk...    

Egy seggel két lovat

Hát ez az ami nem megy. Legalábbis nekem. Ideje belátnom, különösen, ha a legutólsó bejegyzésem dátumára sandítok, ami majd egy hónapja volt! Mióta ipari méretekben főzöm a levest, minden parlagon heverő anyai érzésem és aktuális dühöm a fazekakba vándorol. És bár a köldökzsinór London távolságból is működik, ezek a menő notting hill-i lakástulajdonos fazonok mintha kevésbé lennének skype-függők, mint a tavalyi csóró kis szobabérlők voltak. Persze egyetem mellett kürtőskalácsot tekergetni elég strapás lehet, de sejtésem szerint inkább arról van szó, hogy megszűnt a "kivertkutya" feeling és ők öten a klassz kis lakásban végre otthonérzik magukat.  De hamarosan jönnek a szúrós kis ágacskák fémjelezte ünnepnapok, amikor a szülők szerepe erősen felértékelődik! Ennek megfelelően a srácok egyik szeme már hazafelé kacsintgat, de még kemény hetek állnak előttük (is).

Íme néhány a Boldog Ötök vacsoráiból. És nem a szemünk káprázik, ha az első fotón húúússst látunk! Ebből mostmár nem londoni embereink szenvednek hiányt, hanem a bajszos atya és én. Mióta hetente ötször reggeltől estig kis műintézményemben múlatom az időt, ahova bizonyos szabályozások miatt tőkehús nem jöhet be, húsnélküli leveseken élünk, amik egészségesek és finomak is, de vajon miért álmodozom hatalmas, szaftos, véres husikról? Kis boltom közben nagykorú lett, legalábbis olyan szempontból, hogy eltartja önmagát. Tapasztalt vendéglátósok szerint ez fantasztikus két hónap után, de én mint kezdő, önző módon mégis inkább azt várom, hogy mikor tart el engem is!     

És íme a bizonyíték, hogy a kicsikék nemcsak esznek, isznak is. Maxi mindkettejük megdöbbenésére összetalálkozott a metrón régi ismerősükkel Christine Conigliaro-val, amit aztán tényleg muszáj volt  a lakásukkal szemközti alkoholelosztó helyen megünnepelni....

     

Viszlát kakaós spagetti, hello fine dining, hello Notting Hill!

Úgy tűnik, a londoni ötök befejezték a katasztrófaturistáskodást és révbeértek. Pénteken beköltöztek végre az őket (szerintük legalábbis) megillető lakásba és ezzel legott átléptek egy más életminőségbe is. Az átlépést persze már napokkal előbb megkezdték, amikor némi ingatlanos töketlenkedés okán átmenetileg hajléktalanná lettek. A kárpótlásként kapott fontocskákat londoni nevelőanyjuk, Helen kiegészítette és szállodában szállásolta el a kis csapatot. A márványozott fűrdőszoba és a szállodai reggeli nagyban javított a fedélnélküli fílingen, aminek aztán nyoma sem maradt, amikor kezükbe kaparinthatták első közös bérleményük kulcsait. A szerény bérlemény a Portobello Road-nál található,  rövid sétára a Hyde Parktól.

      

.

Első estéjük valószínűleg decens és visszafogott alkoholizálással telt, a tegnapi napot pedig az eddig raktárban várakozó holmijuk átfuvarozásával töltötték. És bár a berendezkedés mámora még tart, arra nyomban ráéreztek, hogy az új kéró szükségessé tesz néhány életmódbeli változtatást. Példának okáért a kakaós spagetti, mint kulináris tényező ezek után nem elfogadható. Maxi "répavarázs" és "krumplivarázs" néven elhíresült félig nyers remekei is kiszorulnak ezután az étlapról. Első közösen készített (vagy hozatott?!) vacsorájuk mind kinézetében, mind mennyiségében megfelel az új trendnek. 

Azt hiszem, ha ilyen adagokkal próbálkoznék kis levesező műintézményemben, a mindig korgó gyomrú egyetemisták hamar levernék a cégért és mint megnemértett Mekk Elek, kereshetnék újabb terepeket tehetségem kibontakoztatásához. De, ha megnézem az alábbi képet is, mely még a tavalyi "mindegy mit, csak együnk végre" trend jegyében készült, ételnek nem minősülő kakaós spagettijüket ábrázolja, talán mégis inkább a minőségre voksolnék a mennyiséggel szemben!   

További hír a srácok notting hill-i háza táján, hogy egy hete bérért és fizetésért gyártják a kűrtőskalácsot, tehát maguk is hozzájárulnak lakáskörülményeik örvendetes javulásához. És ha a hír igaz, a jővőben nem is akárhol fogják tekergetni a cuccot, hanem a Tate előtt, ami ugye ad némi tartást, még a kétkezi munkára kényszerült művészpalántáknak is.

Immár bizonyitott tény: a vargának tényleg lyukas a csizmája!

Mióta kezdő vendéglátósként tengetem napjaimat (melyek újabban valahogy rendre túllépik a rendelkezésükre álló 24 órás időlimitet), egyfelől örvendetesen megszaporodtak a kezeimet borító különböző vágási, égési, vagy a helytelen reszelőhasználat okozta hámsérülések, ezzel szemben az otthoni hűtőszekrényünk tartalma erősen a negatív tartomány felé tendál. Mivel kicsikéink immár egy hónapja megint Londonban múlatják az időt, ez a tény csak a bajszos atyát és hatalmas termetű, de csökkent értelmű Emma kutyánkat frusztrálja. Idő kérdése csupán, hogy szövetkezzenek ellenem és kettesben be-betérjenek valami kulináris élvezeteket kínáló, útjukba akadó műintézménybe. Emmáról ráadásul kiderült, hogy nem rajong sem az én különcködő leveseimért, sem Péter barátom művészien megkomponált szendvicseiért. Ezekből szemrehányóan azonnal kicsipegeti és a kertben jól látható helyekre szórja a salátát, uborkát, retket és egyéb úri huncutságokat. Láthatóan sérelmezi, hogy nem az ő, minden bizonnyal igen kifinomult ízlését tartottuk szem előtt, mikor a menüt összeállítottuk. Mivel azonban reggel hét előtt elhagyom a körletet és csak este későn érek haza, a hétvégét pedig kómában töltöm, a dolog kibeszélése még várat magára. A család vendéglátás iránti ujdonsült elhivatottságát mi sem bizonyítja jobban, mint a fiúk londoni kürtőskalácsos karrierje. Előbb megtervezték az utcai árusításra alkalmas jópofa kocsikat, majd a gyakorlatban is módjuk lesz kipróbálni, mert két hét tanulóidő után jövő héttől élesben, fizetésért tekerik a cuccot.

Az alsó képen nem palacsinták pózólnak, hanem Ricsi zsengéi, a sós kürtöskalácsok láthatóak. Egyébként az idén ötfősre bővült kis társaság jövő héten végre elfoglalhatja újdonsült otthonát, ami kicsi ugyan, viszont a Portobello Road-nál van és ez megkönnyíti mind a reggeli suliba jutásukat, mind az esti programozásokat a haverokkal.  Előbb azonban még 4 nap szállodai havajozás vár rájuk, mert mostani, büdi és komfortnélküli szobáikat holnap el kell hagyniuk, de a vágyott pecót csak pénteken vehetik birtokba. Addig azonban részben a csúszásért felelős ügynökség, részben londoni anyjuk, Helen kártalanítja őket és két szállodai szobába szállásolja el a sokat próbált csapatot. A szálloda újdonsült munkahelyük közelében lesz, hogy kéznél legyenek, de így is háromszoros hurrá Helennek! 

Közép kész! Avagy óvatosan a gyerekkori álmokkal, mert még valóra válnak!

Gyerekkoromban kalauz, vagy közért pénztáros szerettem volna lenni. Kalauz, mert a lyukasztó és a hozzá járó csinos ujjatlan kesztyű nagyon megmozgatta a fantáziámat, pénztárosnő, mert annyi klassz gombot lehetett ütögetni a cuccon, plusz csilingelt is, nem beszélve az időnként kiszáguldó pénzes fiók okozta izgalomról. Kalauz nem lettem és már esélyem sincs rá, bár első számú közellenségnek, azaz bkv ellenőrnek még beállhatnék, ha önkínzó hajlamaim lennének. Viszont a pénztárgépet, na azt végre megkaptam! Kár, hogy úgy jártam vele, mint a későn érkező karácsonyi ajándékkal: mire enyém lett, már semmi kielégülést nem hozott. Sőt inkább a mumus szerepét tölti be egy hónapja működő kis levesezőmben. Már a nyitás napján belefutottunk az első pofonba, ugyanis nem tudtuk beüzemelni a rosszindulatú kis cuccot. Kaják készen, mi hercig kis köténykékben, a pénztárgép meg szabotál! Szégyenszemre telefonos segítséget kellett kérnünk, de végül együttműködésre bírtuk. Egészen egy hétig viselkedett is, ám egy pénteki napon szalagcserére kényszerültünk, ami enyhén szólva nem ment könnyen. Perceken belül egy kb egyméteres átmérőjű szalaggombóc büszke tulajdonosai lettünk. Sajnos, pont ebben az időpontban a környéken mindenki sűrgős levesbevitelre szorult, így hamarosan komoly tömeg torlódott fel apró üzletünkben, Hab a tortán, hogy a levesek is fogyóban voltak, így hátrarohantam a konyhába kulinárisan alkotni, magára hagyva Péter barátomat a rakoncátlan géppel és az éhes tömeggel. Szerencséjére ekkor beállított a családi mentőcsapat és nemsokára hallottam, hogy kalapáccsal és vésővel szerelik a megátalkodottat. Ekkor, hogy én is hozzátegyek valamit a balhéhoz, könnyű sikkantással magamra öntöttem a frissiben elkészült levest. Térdig álltam a forró lében és arra gondoltam, hogy most szépen leteszem a maradékot, elegánsan kisétálok innen és többet vissza sem nézek. Végül persze megoldódott minden. Kettes sorszámú gyermekem egy közeli üzletben kitanulta a szalagcsere kalapácsnélküli módját és kiütéses győzelmet aratott a cucc felett. Férjem segítségével én is eltakarítottam konyhai ámokfutásom nyomait és végül megetettük a meglepően türelmesen várakozó éhezőket is. Miután mindenki békével távozott, Péterrel  egymásra néztünk és múlni nem akaró idétlen vihogásban törtünk ki. Ebben egyébként nagy gyakolatunk van, harminc éve, kis asszisztensekként a televízió Szabadság téri épületében küzdöttünk a minduntalan ránktámadó csillapíthatatlan röhögőgörccsel.
Hogy eredeti hőseimről is szót ejtsek, hát ők jól vannak természetesen! Bár lakást még nem találtak és átmenetileg két szobában húzzák meg magukat öten, de jókedvük töretlen. Szerencsére mindig akad egy szüinapos, akire inni lehet és hogy legyen miből ünnepelni, négyen közülük a kürtőskalács biznisz felvirágoztatására áldozzák hétvégenként tehetségüket.    

Nagyi az űrturista

Hát eljött a pillanat, amitől anyám halála óta félek. A majdnem hároméves Miska, aki a kedvenc játszótárs Sári kutya halála után egyszer sem érdeklődött öreg barátja után, és aki Nagyit sem hiányolta eddig, tegnap a "Nagyi hó van?" kérdéssel fordult hozzám. Négy hónapig készültem a megfelelő válasszal ( nincs olyan), de Miska ravaszul elaltatta éberségemet, mielőtt célzott és lőtt. Nagymamatársam megszánt és segitségemre sietett, mondván "Felment az égbe, legalábbis szeretnénk ezt hinni..."Mint kiderült, ezt nem kellett volna, mert Miska alapos megfontolás után már aziránt érdeklődött, hogy mégis hogy tettem fel oda. Majd felderült az arca, amikor megtalálta a megoldást:"Madáj lett és feljepült?" Kati ezen a ponton gyáván pácban hagyott, kivonta magát a társalgásból és ádáz csörömpölésbe kezdett holmi fazekakkal. Azt hiszem, itt az ideje, hogy a születés és a halál témakörében kialakuljon valamiféle konszenzusos álláspont, mert Miska pompás memóriával rendelkezik, szóval nála aztán nem lehet megúszásra játszani.  Ezen a héten azonban más csapás is ért. Az ugyanis, hogy elmúlt a nyár, nálunk nemcsak évszakváltást jelent. Az ősz beköszönte azzal jár, hogy Ketteske és Hármaska repülőrekap és itthagyva a (bajuszáról) londonszerte is híres apát és az újabban másoknak is nyakleveseket osztó anyát, visszatér londoni egyetemista, világpolgár életéhez. Ahogy földetértek, nyomban vibereztünk egyet és voltam olyan ostoba, hogy megkérdeztem, milyen érzés megint Nyirokföldén lenni. Semmi különös, mondták a kis drágák, egyszerűen olyan, mintha hazatértek volna. Az együttlakó társaság erre a szezonra ötfősre bővült, kiegészülve Ricsi volt osztálytársnőjével és Maxi barátjának öccsével, aki ugyanoda fog járni, ahová Ricsi. Tudom nem szép dolog, de néha meglehetősen irígy vagyok a saját gyermekeimre.

 

Akik amellett, hogy nekifutnak második évüknek, végre talán némi  rendszeres jövedelemre is szert tesznek. Az általuk tervezett kürtőskalács kocsiból immár öt róhatja a londoni utcákat, és úgy tűnik az alkotók lehetőséget kapnak arra, hogy a gyakorlatban is kipróbálják művüket. Így Ricsi a röpke fagylaltos karrier után, most a kalácsmívességben is megméretheti magát.

Én pedig felszabaduló időmet és energiámat a levesesfazekak között fogom hasznosítani. Családi összefogásban készült kis üzletem a műegyetem mögött két héttel ezelőtt nyílt meg. Régi kollégám és barátom társaságában etetem a betévedő éhező fiatalokat, de az apró műintézményből a nyitott ajtón keresztül időnként nemcsak csábító illatok szűrődnek ki, hanem korunkhoz merőben méltatlan hangos vihogás.      

 

"Magyarország lenni antibiznisz, kell csinálj bluff!"

Üzleti kalandorkodásom hajnalán egy Vas utcai kis üzletre vetettem szemet. Szimpatikus portugál tulajdonosa emígyen osztotta meg velem Magyarországon szerzett keserű tapasztalatait: Magyarország antibiznisz! Ha akarod siker, kell csinálj bluff! Az üzenet első része símán átjött, pláne, hogy eddig is így gondoltam. De vajon mi az a bluff?! Hol kell csinálnom és kivel?! Kissé irigyeltem a közel két méteres, kisportolt Paulót, gondoltam, mit neki egy bluff, de én jobb napjaimon is legfeljebb 160 vagyok...A rejtély hamar megoldódott. A bluff egyszerű blöff, azaz olyan ordas hazugság, melyben komoly, ámde nem létező kapcsolati tőkéddel próbálod lekenyerezni az utadban álló csököttagyú hivatalnokot. Paulo például nemes egyszerűséggel az Orbán család kedves barátjaként mutatkozott be mindenféle, szúrós tekintetű  önkormányzati előadóknak, ami lássuk be, egy rövid ideje itt élő, nyelvünket nem 100 %-os hatásfokon használó sráctól szép teljesítmény. Ám bluff ide, vagy oda, Paulo végül a lefarcolás mellett döntött, hazahúzott a fehér városba és naná, hogy elfelejtett magával vinni. Így aztán én is egy másik üzlet mellett kötöttem ki. Kisebb is, szuterén is, de nem kellett bluff. Legalábbis eddig! Most azonban, hogy közeleg a kitűzött nyitás időpontja és engedélyünk még nincs, gyakran eszembe jut a langaléta portugál.

Hiába csörömpölnék fakanalaimmal, izzítanám lábaskáimat, amíg a hatósági állatorvos, aki úgy tűnik illegalitásba vonult egy időre, nem nyílvánítja tiptopnak kis bérleményemet. Addig nincs leves, ámde van már beletolt nemkevés pénz, bérleti díj,  számlahegyek, na meg a frusztráció. Mától van még 12, azaz tizenkettő napunk arra, hogy minden a helyére kerüljön, és minden hatósági engedély is bekeretezve elfoglalja helyét a frissen festett falon. Mivel a pénztárgép mizériát prolongálták, még ellébecolhatunk pár hónapig az üzletben fellelhető cuccal. Már csak meg kéne tanulnom kezelni, amihez úgyszólván minden képesség hiányzik belőlem. Ezúton üzenem gimnáziumi matektanárnőmnek, hogy talán mégis neki volt igaza, amikor bizonyos számszaki alapismeretek elsajátítását tűzte ki célul számunkra. Sajnos nem járt sikerrel, sőt a legutóbbi osztálytalálkozón bocsánatot is kért próbálkozásáért. Azt mondta, már rég rájött, hogy nem ezek az igazán fontos dolgok az életben, a film például sokkal fontosabb. Innen üzenem, ezt kétszeresen is megcáfolta az élet! 

 

Házhoz menni a...Nyaklevesért

Nálunk a nyár sem múlik események nélkül. Már egy hónapja, és ez persze azt a sajnálatos tényt is hozza magával, hogy már csak egy hónapig, de itthon vannak a kisfiúk! Ez pedig családi örömökkel, közös kajálásokkal, apróbb és nagyobb ügyek folytatólagos megveszekedésével, a koszos zoknik számának ugrásszerű emelkedésével, és sajna a nagytestű, de csekélyértelmű eb totális morális lezüllesztésével jár.  Ráadásul hirtelen mindenki  belekezdett valamibe és persze mindenkinek a saját projektje a legfontosabb és ez időnként némi fejetlenséggel, zűrzavarral jár. A bajuszáról még Londonszerte is ismert atya a színházzal kacérkodik, legidősebb gyermekünk többek között családépítésben utazik, ketteske szobájába bújva dokumentumfilmet vág, hármaska nemrég érkezett haza a Hellowood-ról, de az építkezés úgy tűnik kényszeressé vált nála, mert azóta a Szigetre jár kopácsolni. E késztetését a közeli jövőben majd saját hasznomra fordítom, mert én, feladva még el sem kezdett nyugdíjas éveimet, vállalkozásra adtam főmet. Erre mondják, hogy minek házhoz menni a ló szerszámáért, ugye. De mivel beláttam, hogy emberi léptékű nyugdíjra hiába is várnék, a szociális temetés nagyszerű lehetőségével pedig inkább nem élnék,  lépni kellett. És bár a tükör hajlamos megcáfolni, van egy visszatérő téveszmém, miszerint bár az idő valahogy előrerohant, én mégis maradtam az a csajszi, aki térdig érő ecseris férfiingekben, dupla fülbevalóval fülében borzolta a közízlést. Ennek jegyében piros tornacsukával lábamon rohangászok a különböző hivatalok között, hogy szeptember másodikára ( őrült öcsém születésnapjára) minden szükséges engedély birtokában megnyithasson helyettes gyerekem a Nyakleves. Számot vetettem ugyanis azzal, hogy mihez is értek a szavak bizonyos vezérelv melletti egymásra pakolgatásán kívűl (vannak persze, akik szerint ehhez se), mert a koszos zoknik szakszerű ellátásától bevételt és sikerélményt várni balgaság. Kizárásos alapon jutottam el a főzésig, és ebben aztán tényleg jó vagyok. Bár a különböző előírások, szabályok ( pl. a Hapci becenévre hallgató HACCP) megismerésével ingadozni kezdtem, mert egyre inkább kiderül, hogy merő közegészségügyi kockázat vagyok, imádott itthoni konyhám disznóólra hajaz és csoda, hogy kulináris ámokfutásaim nem jártak még halálos áldozatokkal. Szóval, lehet mondani, hogy mégiscsak házhoz mentem, és mint Mekk Elek, várhatom, hogy mikor verik le ezt a cégéremet is. De addig még hosszú út vezet, egyelőre fúrunk, faragunk, átalakítunk. Persze ezt is megveszekedve, mert sajnos egy pici kis üzlethelyiséget egyfélére lehet megcsinálni, elképzelés pedig minimum annyi van, ahányan vagyunk. Illetve eggyel kevesebb. Családunk építőművészet iránt elkötelezett tagja, aki éppen ezen okból tölti napjait a nyirkos Londonban, na ő nem szállt be az ötletelésbe. Ő csak nagy léptékekben, távlatokban óhajt az építészetről gondolkodni, piti kis boltokkal nem foglalkozik. Bátyja, aki társa a londoni emigrációban és mindkettejük bánatára a szobácskában is, szóval ő, bár a filmművészet iránti szerelemmel verte meg balsorsa, vehemens résztvevője a tervezgetésnek. A legidősebb csemete ( vicces elképzelni, hogy valaha a nyakamban vittem, mint most Miska nevű terrorista gyermekét) a design- és grafikai szakértőm. Remélem a Sziget Köztársaság és az éjszakai élet nem fog közénk állni akkor, amikor szorgos kezeikre ácsingóznék.
 

Vagy mégis?!

Szolgálati közlemény: Ricsi és Emma ( a csekélyértelmű eb), kérték, hogy jelezzem, ők nem értenek egyet jellemzésemmel, miszerint Emma csekélyértelmű lenne.

  

Always Look On The Bright Side of Life! - egy nemzetietlen kocadohányos káröröme

Július elég komoly változásokkal köszönt be. Hazajöttek végre a kisfiúk, elméletben két és fél hónapra, persze már most látszik, hogy ez nem így lesz. Kűrtőskalács-kocsi projektjük lezárására  biztosan vissza kell térniük pár napra Londonba, és egy Tate Modern-beli augusztusi fesztiválon  is számítanak rájuk. Alapesetben ez fantasztikus lenne, kicsit azért árnyalja a dolgot, hogy pillanatnyilag homeless-nek számítanak Londonban. Régi szállásukról már kiköltöztek, a cumó kisebbik részét hazahozták, a többi holmijukat leparkírozták pótanyjuknál, Helennél, a londoni kűrtőskalács-királynőnél, új kérót viszont csak szeptember végétől bérelnek, mert így nem kell kiköhögnünk cirka 1500 fontot azért, hogy Maxi óriási rajztáblája és a hoppon maradt cipellők és télikabátok urasan lakhassanak a gazdik távollétében is. A családi örömökön kívűl egyéb kellemességek is történtek. Pártunk és kormányunk fokozott figyelmet fordítva egészségünkre és az ártatlan kisdedek testi és lelki fejlődésére, hipphopp átalakította a dohánypiacot és a napokban már meg is nyíltak az első polgári érzelmű trafikok. Szívnivaló ugyan még csak elvétve található bennük, viszont olyan eszement összevisszaságban nyíltak meg egymás hegyén hátán, hogy az ember már dühöngeni sem tud, csak szánakozni. Hogy lehet, hogy bár minden eszköz a rendelkezésükre áll, ezek a szerencsétlenek mindent elbaltáznak, amihez csak nyúlnak?! Mivel a szerencsés nyertesek a forgalmasabb helyeken egy kupacba tömörültek, elég komoly konkurenciaharc várható, amihez az uniformizált design és az azonos nyitvatartási idő pikáns távlatokat ad. Vajon milyen piszkos fogásokkal próbálják majd becsábítani füstfüggő honfitársainkat és kinyomni egymást az ebül szerzett, ámde tutinak látszó buliból? És persze beindult az e-útdíj rendszer is, pont ahogy a nagyfőnök megígérte. Apró probléma, hogy fél nap alatt kétszer is maga alá zuhant és hogy összevissza számol és szopja le a fuvarozócégek számlájáról a nemkevés pénzt, időnként a bizonyíthatóan külföldön tartózkodó kocsijaik után is...Úgy kell nekik, minek szaladgálnak a térképen összevissza! Maradnának a fenekükön, kényelmesen hátradőlve elszívhatnának egy rigót a vésztartalékból és fütyülhetnék a mindig aktuális dalt:

Az élet néha rossz, és te majd becsavarodsz,
és van, amikor káromkodni kell.
Ha nyomaszt a sok bal kéz,
csak fütyülj, sose balhézz,
és reménykedve nézz az égre fel!
Mert
Always look on the bright side of life!
A felhők fölött mindig kék az ég!

Jól hangzik, de azért délután, miközben a közvetítést néztem, ahol apró vezérünk hősiesen megvédett minket a ránktámadó idegen erőktől, nem pont így éreztem. A kék inkább szürkének tűnt, nembeszélve arról a heveny szégyenkezésről, ami a bucira hízott fejű, és az értelem béklyóitól immár végérvényesen megszabadult, hetyke népviseletben parádézó morvai krisztina felszólalásakor tetőzött. Eddig naívul azt képzeltem, sajátosan morbid humorérzékem majd jól megóv a testi tünetek jelentkezésétől, de mégsem. Cigaretta hiányában remegő kézzel egy pohár bort töltöttem (még tehetem, mert az alkoholárusítás átjátszása a csókosoknak még csak kósza ötlet) és azon filóztam, hogy mint mindennek, ennek is biztos megvan a maga oka. Már csak arra kell rájönnünk, hogy mégis mi?!   




     

Mona Lisa visszapofázik

Londoni múzsáim és egyben főszereplőim jó kis anyaghoz juthattak, mert újabban már megrendelőnek hiszik magukat. Ma bezsebeltem egy dorgálást, merthogy régen nem fényeztem őket. És ha már itt tartunk, azt sem veszik jónéven, hogy könnyes-taknyos anyaszívkiöntő blogom alkalmanként átcsúszik egy másik, manapság megint népszerű műfajba és politikai pamfletként próbál érvényesülni. Mentségükre szól, hogy önkéntes számüzetésük okán halvány lövésük sincs arról, mi folyik itt és miért nehéz megállni, hogy ne keverjem a szezont a nemlétező faszommal és ne rángassak be a családi intimitások közé lépten nyomon egy kis aktuális ellenfülkeforradalmi gyalázkodást. Ez persze az itthoni helyzeten és a mindennapra jutó elképesztő pofátlanságokon túl nyílván  az én atyai örökségemről, azaz az önnön gatyájába nem férő seggemről és a ha kell, ha nem jártatott számról is szól. De mit csináljak, nekem ennyi jutott, apám lepcses szájához immár hozzácsaphatom anyám kun konokságát is és most jól kinézek...Megrendelőim, Ketteske és Hármaska egyébként jól vannak. Sikeresen befejezték az első évüket, innen már remélhetőleg minden sokkal könnyebb lesz. Maxi még bejár, mert kiállításuk lesz, azon molyolnak még játszópajtásaival, Ricsi szegény ezzel szemben már befejezte a szellemi tevékenységet. Mivel barátai és harcostársai szétszéledtek a világ minden tájára, ő most házvezetőnő és mindenes egy személyben. Ő foglal repülőjegyet, néz lakáshírdetéseket, ő intézi az általuk tervezett kürtőkalácsos járgány hátralevő ügyeit. Maxi mint mindig, arccal a világhír felé, az élet apró, de sajnos nem mellőzhető ügyei hozzá nem érhetnek fel. Mindkét ( mindhárom) gyermekemben azt imádom, amitől egyediek és utánozhatatlanok, mindhárman szépek és tehetségesek, de ha férjet kéne választanom közülük, hát egyedül Ricsi jöhetne szóba. Bátyjuk ugyan imádja a családját, ő Oji a tökéletes apa, de szétszórt és feledékeny, mint a nem akarok ujjal mutogatni, hogy ki.  Maxi viszont magasról szarik mindenre, ami nem az ő fejéből pattant ki, kicsit sincs tekintettel sors- ember- és lakótársaira. Magánzónak született és tartja a trendet azóta is. Egyben azért megegyeznek, fantasztikus pasasok mindhárman. De a hátuk mögött ott lihegnek már a trónkövetelők, az állandóan fontos dolgokban eljáró Miska és a bölcs bagoly Jancsi. Az egyetlen XX-es, Vica (Franciska) még rejtély, egyelőre annyi a hír róla, hogy kilenc hónapra született, anyjának bőven volt teje... 




És végre elérkezett a búcsú ideje, három hónapra hazajönnek a kicsikék.  Jönnek a piázások az itthoni haverokkal, tálcázhatunk megint a tévé előtt, gyömöszkölhetik saját különbejáratú unokaöccseiket, ismerkedhetnek unokahúgukkal, a most még leginkább kopasz kínai kereskedőre emlékeztető kishölggyel, akiről saját szülőanyja tapintatosan annyit jegyzett meg, hogy kisbabának lenni annyira nem nőies dolog...Szóval Bye, bye London, don, don, good bye! Lenyomtunk egy időre!


     

Bagaméri búcsúja, avagy havi kétszáz font fixxel, az ember tényleg könnyen viccel?

A szép álomnak vége, Ricsi rekordot döntött, egy nap munka után mondta be az unalmast. Ebben persze fontos szerepe van annak a derékfájásnak is, amit közepesen elhivatott gyermekünk a fagylaltospult pincéből való önkezű felcígelésével szerzett be, de annak a ténynek is, hogy kiderült, ez a munka úgy aránylik a biztos jövedelemhez, mint a boritékos sorsjegy alkalomszerű kapargatása a havi kétszáz fixhez. Merthogy az angol időjárás, mint kiderült, sajna nem nagyon kompatibilis az olasz fagylalttal. Az első héten Ricskónak az eső okán a három munkanapból csupán egyet sikerült abszolválnia, ezzel meg is keresett kemény húsz fontot, amit viszont a felmondásnál elegánsan otthagyott. Mert ugye egy magyar úr, az még ilyenkor is...Az étterem mentségére szólva, a Ricsi által eladott fagylalt ára is kb ennyi volt és akkor az anyagköltség ugye még sehol. Szóval hallottam már jobb üzletről is. Így egyre valószínűbb, hogy a kisfiúk a suli végeztével mintegy három hónapra hazalátogatnak és szellemi, na és persze fizikai képességeiket a családi biznisz szolgálatába állítják. Gátlástalanul ki lesznek zsákmányolva, ezt garantálom! Sajnos a biznisz maga, na az még csak most körvonalazódik. Egy biztos, régi barátainkkal fogjuk megvalósítani azt a fantasztikus projektet, ami ugyan még csak most alakulgat, de reményeink szerint ez fog kirántani minket a jobban teljesítés hároméves szakadékából, pluszbónusz életcélt és csilivili jövőképet is fog nyújtani négy pályaelhagyó és nyugdíjközeli értelmiséginek. A nyugdíjközeli jelzőt csak hangulatfestésileg alkalmaztam, a helyes kifejezés, a realitásokat is figyelembe véve, inkább a nyugdíjtávoli lett volna. Ezért basszus, eljött el az ideje, hogy a Lektor, a Tipográfus, a Rendező és a Dramaturg, akik szerencsésebb időkben közös nagy evésekkel-ivásokkal múlatták az időt, most a cucc másik oldalán keresgéljenek. Ezt se hittük volna, többek között. De még mielőtt a fiókák hazarepülnek, szerető atyjuk röplátogatást tesz náluk, többek között azért, hogy jelen legyen, amikor az általuk tervezett első kürtőskalács-járgány megérkezik.          

Bagaméri kontra Aston Martin

Kettes sorszámú gyermekünket nagy kihívás elé állította sóher egyetemista léte. Fagylaltot mér, mint Bagaméri, ám ő némileg kudarcra ítélve busong a jeges nyalánkság fölött. London luxusnegyedében, egy pici, de annál exkluzívabb étterem kirakatában tölcsérbe nyomatni a fagyit, ráadásul egy csinos postaláda takarásában, nem tűnik a legéletképesebb ötletnek. Az, hogy ez nem Ricsitől, hanem magától Angelótól, az olasz tulajtól származik, nem sokat javít hősünk helyzetén. Mert ő áll az utcán kényszeredett mosollyal búráján. És a parkoló autókon végigtekintve, adódik a kérdés, nyalnak-e egyáltalán az Aston Martinosok? Azaz, kiszáll-e az ember egy ilyen csodajárgányból, hogy a nép közé vegyülve elnyalogasson egy fagyit. Bár első blikkre a nép nem képviselteti magát a környéken, gyalogost nemigen látni. Nem baj, innen szép győzni! Persze, csak ha az időjárás is úgy akarja. Mert esőben természetesen szünetel az ipar, olyan nap pedig, amikor Londonban nem esik, hát...Sanszos, hogy Ricsi hamar feladja első vendéglátóipari próbálkozását, ennek következtében a fontok áramlási iránya mégsem változik a közeljövőben. Remélem legalább teleeszi magát a cuccal, elvégre az olasz fagyi, az még akkor is olasz fagyi, ha ideiglenesen a kanál rossz végére kerül az ember. Hármas sorszámot viselő versenyzőnk, a legkisebb királyfi, egyelőre megúszta a munka világába történő kellemetlen kitérőt, de remélem a sors tartogat számára is valami meglepit. Jövő hétre viszont elkészül közös gyermekük, a kürtőskalács-járgány prototípusa és pár napos utazást követően meg is érkezik. Kis díszítés után forgalomba állhat és gondoskodhat arról, hogy London utcái se maradjanak betevő kürtőskalács nélkül. Ha a céllövöldét és a vattacukrot is sikerülne kicsempészni a kinti piacra, akkor Angliáig szaladt honfitársaink egyre népesebb tábora végre megtalálná az eddig nélkülözött itthoni vurstlifeelinget is.

  Bár el kell ismernem, a kávézó angol tulajdonosa, aki valamilyen rejtélyes indíttatásból magyaros motívumokkal díszitette kis üzletét, nem esett túlzásba, nem billent át az itthon megszokott rosszízű magyarkodásba. A kis kávézó a kürtőskaláccsal és a mellé kapható gulyáslevessel üde szigetecske a gasztronómia sokszínű londoni tengerén.   

 

   

"Ki kakilt?"

Reggel lóhalálában beszereztem néhány létfontosságú élelmiszert, úgymint pudingport három ízben és pattogatott kukit, majd futva vittem Duxy szüleinek, hogy sunyin becsatlakozhassak a ma induló segélyszállítmányukba. Ezek mellé még berimánkodtam uszkve öt kiló sajtot is, mert a hús mellett a sajtnak van a három idegenbeszakadt gyerek számára kiköhöghetetlen ára. Három nap múlva tehát boldog és szagos bálabontás lesz Londonban. A kajáhozjuttatásnak ezt a módját két hete már bepróbáltuk, ráadásul magasra tettük a mércét és rögtön egy háncsdobozos camembert volt a nyitány. A háncsdoboznak fontos szerepe van a dologban, ugyanis az igazi ínyencek abban sütik meg a sajtot, hogy aztán piritós és áfonyadzsem kíséretében áhítatos arccal kimártogassák. Így tettek a fiúk is, sőt így tettünk mi is pünkösdkor, amikor  unokáink háromfősre bővült bandája, leharcolt szüleik kíséretében, eseménydús és lármás látogatást tett nálunk. A teraszon tálaltuk a sok finomságot, amire a dobozban olvasztott camembert tette fel a koronát. Gondoltuk mi. De az ölemben ücsörgő két és fél éves Miska bizalmatlanul körülnézett és azt kérdezte: "Ki kakilt?" Miska valószínűleg Orrnak készül, bár egyelőre a parfümök kevésbé érdeklik, viszont minden pikánsabb illat azonnal felkelti érdeklődését. Egyik kedvenc kérdése ennek megfelelően a "Méjt, méjt, méjt?" mellett a "Mi szag van?" lett. A hangzavarhoz a hathetes korára csinos gömbformát öltő Vica (Franciska) is hozzájárult, aki minden szájába kerülő holmit harsány "Eö, eö, eö" felkiáltással köszöntött, majd megpróbálta benyelni. A ravasz kishölgy egyébként azzal, hogy az első hat hétben csak evett és aludt, elnyerte a "legjobb gyerekünk" minősítést oktondi szüleitől. De a beetetésnek ezennel vége, Vica a hétvégén már semmitől sem riadt vissza, hogy elérje, amit akar. Jancsi pedig, a bölcs legidősebb, elnéző mosollyal hallgatta a két balhés rokont.

Miska éppen beleszagolt a festékes tubusba...

Vica a beetetés idején...

Van úgy, hogy mégis megtelik az a bizonyos hócipő...

És ne feledkezzünk meg Emmáról, a csekélyértelmű jegesmedvéről sem, ugyanis tevékeny részt vállalt a zűrzavarban. Túltengő anyai ösztönei miatt minden gyereksírás heves aggodalmat váltott ki belőle és nyomban rohant is menteni a szerinte veszélyben lévő egyedeket.  Sajnos áldozatos ténykedése nem mindig nyerte el az érintettek tetszését. Ezért Teréz anya szőrbekötött reinkarnációja a sokadik becsületsértés után beszüntette a mentést és ledobta magát az ajtó elé, hogy onnan tartsa szemmel a hálátlan népséget. De lehet, hogy csak rápihent az esti programjára. Akkor ugyanis, egy jól irányzott csapással hatástalanítva a kaput, kiiramodott az utcára és fogcsikorgatva édeskedő csalogatásunkra fittyet hányva, gyorsulási versenyt rendezett a csobánkai főúton. Miután lealázta a helyközi járatot,  elégedetten hazaindult és épphogy megúszta, hogy jól megmentsék. A helyi riadólánc ugyanis beindult és Emma, mindnyájunk szerencséjére, épp a kapunk előtt futott össze a befogására siető lelkes állatvédővel. 

     

I scream, you scream, we all scream for ice cream!

Örvendetes fejlemények a londoni rokonoknál! Munka a láthatáron! Persze a helyzet megítélése nem egységes, a fejlemények odakint vannak, az örvendezés inkább itthon. A gonosz szülők dörzsölik markukat és számolgatják a várhatólag bekettyenő fontokat. Sőt, merjünk nagyot álmodni alapon, már az is eszünkbe jutott, hogy innentől a pénz útja akár meg is fordulhat, ezentúl a kisfiúk lehetnének az indító állomás...Ez egyébként illeszkedne pártunk és kormányunk elképzeléseihez, miszerint a gyereknek kötelessége eltartani lerottyant szülejét. Nagyi váratlan és sajnálatos halálával pedig hirtelen előreugrottunk a listán. Több szülőnk nem lévén, a bajszos atyával eltartandó státuszba kerültünk. Úgyhogy kisfiúk, lehet villantani a zsozsót! Én egyébként is úgy képzeltem, hogy hatvanas éveimben (ez olyan rondán hangzik, hogy csakis valaki másra vonatkozhat) jódolgomban naphosszat csak kávézgatni fogok a Zserbóban. Hát ez nem pont így lett...Viszont, ha nem sikerül megállítani az unortodox ámokot, még mielőtt szerény szertartás keretében elföldelem magamat, akár mégis eltölthetek egy kis időt az említett cukiban. Igaz nem kávézgatással, hanem mosogatással. Ez egyébként is nagyszerű újítása az unortodox időknek, a léha értelmiség továbbképezheti magát és végre pénzkereső szakmát kap a kezébe. Általában a vendéglátóipar alsó szegmensében, mosogatóként, leszedőként...És bár most a  kisfiúkat is beszippantja a fogyasztás angliai gépezete,  helyzetük lényegesen különbözik az itthonitól. Náluk ugyanis ez nem a végállomás! Ricsi egyébként egy kicsi, de exkluzív olasz étteremben próbálhatja ki magát, mint fagylalt-menedzser, Maxi eközben valószínűleg egy kávézóban fog serénykedni. Mivel mindketten született gourmandok, ideje, hogy megismerjék a pult másik oldalát is. Közben persze hajráznak a suliban is. Maxi győzelemmel pipálhatja a kipakolást, Ricsiék pedig sikeresen "dobozba raktak" egy tévéműsort. Persze még nem értek megpróbáltatásaik végére, de már pislákol a fény az alagút végén. A következő hetekben egyébként a kicsik térdig járnak majd szülőkben. Előbb Duxy mamája érkezik egy nagyobb szeretetcsomag kíséretében, majd több méter házikolbásszal zsebében tyúkapó is látogatást tesz a csemetéknél. Látogatását úgy időzíti, hogy az elkészült kürtőskalácsos kocsival egyszerre toppanjon be, hogy mekkmesteri szakértelmével és gyakorlatával támogathassa a tervezőművészeket az utolsó simitások abszolválásában.

   

Szia Nagyi...

A hétvégén a család négy generációja utólsó útjára kísérte Nagyit. Ez az utólsó út persze elég rövidre sikeredett, mert Tamás földszinti dolgozószobájától a mogyoróbokrokig tartott, ami alig pár lépés. Ez valószínűleg tök rendben lenne még puritán anyám szerint is, aki az úton meglepetésszerűen és szemérmesen egyedül, a nyílvánosság és a család teljes kizárásával indult el. A többi viszont már nem az ő döntése volt, így az utólsó métereket testvérei, sógora, sógornője, a számtalan gyerek, unoka, dédunoka és persze a kihagyhatatlan Emma kutya társaságában tette meg. Utólag is bocsánatot kérek, ha ő máshogy gondolta, de végülis ez az aktus inkább a maradókról szól. És mivel az elmúlt három hétben mindenki elsírta már a magáét, így, akárcsak apám temetése, ez a mostani is inkább egy délolasz családi ünnepre hajazott. Egymást túlkiabálva beszélgettünk, régi képeket nézegettünk, ettünk, ittunk,  összebújtunk, szóval elsirattuk a halált és egyben ünnepeltük az életet, ami ilyen alkalmakkor persze hogy felárazódik. A felelősség pedig, az egész vircsaftért természetesen Nagyit terheli. Gondolta volna meg, mielőtt...Ricsi és Maxi pedig, akik egyetemi elfoglaltságaik miatt még London foglyai,  bármikor is jönnek haza, Nagyi és Gyula tata várja őket, most már együtt, lent a kerti padnál, a mogyoró árnyékában.
De addig még számtalan megpróbáltatás vár a kicsikékre. Maxinak ma kipakolás van, ez az a bűvös szó, ami az itthoni iparos és képzős sorstársak hátán garantáltan felállítja a szőrt. Maxi az utóbbi hetekben gyakorlatilag az egyetemen lakott, evésre és alvásra sem igen pazarolhatott értékes idejéből. Ricsinek viszont most kezdődik a tánc. Napjait tv stúdióban múlatja a következő hetekben. Pajtásaival három projektet dobnak össze változó felállásban, mielőtt beköszön az ó...ió...ció...Utána vár rájuk még egy kis kétkezi munka is, mielőtt hazacihelődnének a jól megérdemeltre. Megérkeznek az általuk megálmodott kűrtőskalácsos kocsik, amiket még sajátkezűleg és roppant művészien feltuningolnak, mielőtt kigördülhetnek a londoni utcákra. És persze elő kell készíteni az őszi visszatérést és gondoskodni a leendő édes otthonról.  El kell dönteniük, hogy "maradunk itt, vagy ősszel majd továbbmegyünk", és azt is, hogy kikkel, hányan, miért, hol és meddig. Aztán jöhet a nyaralás, a kedvenc különbejáratú unokaöccsök és az egyszem közös húguk szagolgatása. Ricsinek könnyű dolga lesz, hogy visszalopja magát Miska szívébe. Elég lesz egy közös pancsolás a nagy kádban, hogy Miska megint nagyon szejesse Ricit, de Maxinak hosszú, kínos beszélgetése lesz Jancsival, sokat kell majd kuncsorognia, hogy bűnei megbocsáttassanak. Szigorú kedvence szerint ugyanis Maxi igazolatlanul van távol,  csavarog, ami ugye hülyeség, sőt, ha jól emlékszem, vaskosabb kifejezések is lekopogtattak az okos kis betűs táblán. Viszont Vicánál, aki alig három héttel anyám távozása előtt  toppant be sietve és megörökölte tőle a gyönyörű, de teljességgel becézhetetlen Franciska nevet, tiszta lappal indulnak. A kishölgy egyébként, ha két vezeték- és két keresztneve mellé felveszi majd leendő férje(i) nevét is, versenyben lehet az eddigi csúcstartóval, Oli hajdani általános iskolai tanítónénijével H......né, N......né, M....... Évával.

Fiúk és képek...

Jövő héten temetünk. Nagyi egy kellemetlen kitérő után elfoglalja végleges lakhelyét Gyula tata mellett a mogyoróbokor alatt. Egy hét döbbent várakozás, téblábolás után megkaptuk a magyarázatot a magyarázhatatlanra: koszorúér-elmeszesedés okozta infarktus. Öcsém és én, miután remegő gyomorral átvettük a kisemmondommilyen jelentést, majd egy sajátosan dekorált üzlethelyiségben megrendeltünk egy hátunk közepére sem kívánt szolgáltatást,  kitántorogtunk a lepukkant, de legalább napsütötte József körútra és valami fogódzót keresve beugrottunk a Mekdonyóba egy kávéra. A kávé szar volt, keserű utóíze viszont tökéletesen passzolt furcsa hangulatunkhoz. Ballagtunk egymás mellett a benzingőzben és hallgattunk, két hopponmaradt, túlkoros gyerek. Véglegesen felnőttünk,  nem vagyunk többé "anyu fia" és "apu lánya", nade, akkor hogy tovább? A válasz persze adódik, összesen öt gyerek, három unoka (és mind az enyém, bibibi!), három kutya, számtalan fa, bokor, virág és fűszál gondoskodik arról, hogy ne maradjunk tennivaló nélkül. 

Ez a kép persze sehogy sem kapcsolódik ide, csak egy váratlan rendrakás keretében ma előkerült. Viszont a fiúk édesek és van valami ártatlanul idilli hangulata, egyszerűen jó ránézni. Nemsokkal azelőtt készülhetett, hogy Oli egy évre Londonba költözött.

Ez pedig valamikor Jancsi születése táján. Itt már elgondolkodóbbak a fiúk, az élet fedőnevű projekt már elsütött egy-két gonosz poént, azóta tudjuk, volt még a tarsolyában. De ez legyen csak az ő problémája. Mindenesetre Ricsi és Maxi immár nyolc hónapja éli az angol egyetemisták izgalmas életét. Mi pedig jövő héten megint búcsút veszünk, aztán előrenézünk és hajrá tovább!  Ketteske és Hármaska egyetemi elfoglaltságaik miatt sajnos nem tudnak hazajönni, a londoni delegációt, szintén ott élő unokabátyjuk, Dani képviseli, aki szabadságot vett ki és már holnap itthon lesz. Mi pedig egész héten pánikszerűen gazolunk és kertrendezünk, hogy mire Nagyi megérkezik, minden tökéletes legyen. A vasárnapi ceremóniamester egyébként várhatóan Miska lesz, aki folyamatos nyűzsgésével,  ébredéstől elalvásig be nem álló szájával és egész, mókás fiziMiskájával vidámsággal tölti be a teljes rendelkezésére álló teret.

Ez egy ma reggeli kép, saját "otkotúr" kreációjában és decensen kacsalábasan éppen hozzánk indul Csobánkára. Szeme előtt valószínűleg a menetrendszerűen megrendelt csokis tojta és a mellé megigényelt fagyi lebeg. Miskával  különben még az is nagyon jó, hogy akkor is örülünk, amikor jön és akkor is, amikor megy, egyszerűen azért, mert totálisan leharcol minket, mégpedig rekordidő alatt. Mai távozásának egyébként főleg Emma örült, jegesmedve méretű és fazonú ebünk, akit a megátalkodott kisfiú többször is lebírkózott és meglovagolt. 

       

   

Az utolsó parti

Az utóbbi hetek családilag elég kaotikusra sikerültek. Ha a pozitívumokat és a negatívumokat tekintjük, április döntetlenre áll, mert bár megérkezett a várvavárt legújabb családtag, de sajnos ezzel párhuzamosan megint  kevesebben lettünk.  Édesanyám a rá jellemző "ne segíts, megoldom egyedül is" módon, egyszerre kirekesztve és meg is kímélve minket, váratlanul meghalt. Hirtelen halála távolabbról nézve akár irígylésreméltó is lehetne, kár, hogy egyelőre nem tudom az ehhez szükséges távolságot tartani. De biztos, hogy ha előjegyezhetnénk, milyen módon akarunk kihátrálni földi életünkből, ő ezt választotta volna. A húsvétot még Londonból hazalátogató unokáival töltötte, végtelenített römipartikkal múlatták az időt, Ricsi születésnapját is együtt ünnepeltük, majd három hét múlva múlva Nagyi minden előjel nélkül, békésen elment. Igaz csak rövid időre, mert hamarosan hazatér a csobánkai kertbe, ahol már egy ideje várja  őt apám, hogy aztán a mogyoróbokrok árnyékából fejcsóválva együtt szemlélhessék kelekótya utódaikat.
   

                 

Ricsi és Maxi most próbálnak a sokkon túljutni és egyetemi, nem kevés feladatukra koncentrálni. Közben a londoni kávézónak tervezett utcai árusítókocsijuk gyártása is megkezdődhet végre. Első munkájuk egyelőre kölcsönös elégedettséget hozott, Helen, a tulajdonos már nyári munkát is ajánlott nekik. Addig azonban rengeteg feladat vár még rájuk. Ricsi és bandája három tévés produkciót dob össze a hátralévő hat hétben, Maxi feladatait szokás szerint nem ismerjük, de hogy vannak, az tuti. Közben kipróbáltuk a Duxiék által már bejáratot csomagküldési módot. 25 kiló cucc utaztatása Csobánka-London vonalon háztól házig, alig drágább, mint a fapadosok szűkmarkú ajánlata. És három nap alatt célbaér a szajré. Bár ilyen meleg időkben sanszos volt, hogy a feladott francia camembert szaga előbb ér ki, mint maga a sajt. De mivel a sajt rohadt drága kint, kockáztattunk. És emeltük is a tétet, mert a büdös kis francia mellé azért egy igazi nehézsúlyút, egy doboz gorgonzolát is becsempésztünk. De mindkettő épségben megérkezett és a szárított paradicsomokkal és házikolbásszal kombinálva, a három éhező gourmand összedobhat majd néhány igazi luxusvacsit. A segélycsomag a finomságokon kívűl üzeneteket is tartalmazott. A legifjabb nemzedék küldött sajátságos ajándékokat a szeretett nagybácsiknak. Miska egy papírmasé tévét küldött imádott Ricsijének, hogy kint is nézhesse kedvencét, Alonsót és a Forma1 versenyeket. Jancsi szigorúbb volt saját idoljával Maxival. Ő még nem bocsátotta meg neki, hogy "elcsavargott" itthonról és sajátos lelki terrorral próbálja visszatérésre bírni. Vica az egyhónapos ifjú hölgy még nem küldött semmit, de talán jobb is így, ha végigzongorázzuk miket is küldhetett volna.

    

Igyál még egyet és fogd rá a nyuszira...

Londonban tanuló fiaim már többször kifogásolták, hogy egyre gyakrabban felejtkezem el eredeti témámról, azaz róluk, és keverek mindenféle csipcsup napipolitikát blogomba. És ha visszagondolok,  hogy az utóbbi időkben milyen témákban futottam írói ámokot, hát nem igazuk van?! Viszont a köztünk támadt földrajzi távolság okán, nekik hálistennek fogalmuk sincs az itthoni hangulatról, arról, hogy miféle felháborító, elképesztő, vagy éppen röhejes dolgok határozzák meg mindennapjainkat. És ezek mellett szó nélkül elmenni nem könnyű, pláne nem egy ilyen rémes temperamentummal megvert örök kekecnek, mint én. De most megpróbálom jóvátenni a dolgot és beszámolok főszereplőim viharos húsvéti látogatásáról. Amit egyfelől a családot letaroló fosunk-hányunk vírus, másrészt unokahúguk részben ugyanennek a vírusnak köszönhető, idő előtti megszületése kavart meg.

A fennmaradó  kevés kis idejükben aztán mindenféle üvegek és poharak fenekére kukucskáltak a dedek, ezáltal eredményesen prolongálták a vírus okozta testi-lelki problémáikat. Sorsuk tulajdonképpen már abban a pillanatban eldőlt, amikor gépük leszállt  a lisztferihegyi betonra és beültek frissen gyógyult bátyjuk autójába. A vírus mosolyogva ott várta őket, másnap csatlakoztak is népes rokonságunk fajanszfüggő részéhez. A helyzetüket a füstölt sonkákkal támadó húsvét sem könnyítette meg. Végülis megint  lenyomtak 2 húsnélküli hónapot Londonban, most kellett feltöltődniük állati fehérjékkel, hogy a következő időszakot is túléljék. Így előbb a belső jelzésekre fittyet hányva boldogan sonkáztak, majd aztán vakmerőségüknek köszönhetően már nemcsak fittyet...Gyors regenerálódást követően baráti körükkel bejárták kedvenc alkohol lelőhelyeiket, ahol persze a tanácsot követve nemcsak egyet ittak, ez megint némi visszaesést eredményezett. Az ördögi körből Vica unokahúguk váratlan,  de szerencsés megszületése rántotta ki őket. Innentől kezdve nagybácsi üzemmódra kapcsoltak. Maxi és örök kedvence Jancsi, egymás karjaiban múlatták az időt, amire Jancsinak szüksége is volt, mert bár ő rendelt magának hugocskát, úgy tűnik a végén meggondolta magát.

Most kénytelen megszokni a jövevényt és örökre megjegyezni, hogy bizonyos folyamatok visszafordíthatatlanok. Ricsi a kisebbik fiúval, Miskával van összenőve, kapcsolatuk pukkanó buborékokra épül, ugyanis Ricsi ismertette meg a törpét a habfürdő csodájával. Az utólsó hétvégéjükön egy nagy közös pancsolással hódoltak szenvedélyüknek. Miska egyébként, bár nem ő rendelte meg, sokkal elfogadóbb a kishölggyel. Az idő nagy részében ugyan fütyül rá és saját ügyeiben jár el, de időnként elragadtatott arccal megállapítja, hogy " Bica szép!" és megcsókolja zsebibabát. Jancsi viszont azóta az élet igazságtalanságán töpreng és felszólította döbbent szüleit, hogy keressenek Vicának saját családot. Vica persze mindezekkel nem foglalkozik, napjait alvással, evéssel, vagy leginkább alvás közbeni evéssel tölti.  

A két nagybácsi pedig visszautazott Londonba, hogy megkűzdjön az utólsó trimeszter kihívásaival. És lassan összeáll a jövő évi team is, mert a kinti csapat újabb kiköltöző barátokkal, az itthoni pedig újabb hopponmaradt, aggódó, mégis büszke szülőkkel bővül. Örvendetes fejlemény még, hogy valószínűleg sikerül puritán kis cellájukat lakályosabbra cserélniük. Ricsi már megkapta a következő tíz hét programját, ami elég sűrű, a kötelező feladatokon kívűl telerakták mindenféle workshopokkal. De egy szót sem szólhat, hiszen a tutorával való beszélgetésen éppen ő maga mondta, hogy nem bánná, ha több elfoglaltsága lenne. Szóval úgy tűnik, egy cipőben jár Jancsival. Örökre megtanulta, hogy óvatosan a kívánságokkal, mert időnként valóra válhatnak. Valószínűleg Maxi is bement az egyetemre, valószínűleg ő is megkapta a programját, de erről semmit nem tudunk, mert Maxi az ügyeit most is maga intézi a nyilvánosság teljes kizárásával. 

    

A kisgavallérok fogják meg a kiskisasszonyok kezét és akkor egykéthá, subidubi...

Most sajnálom csak igazán, hogy két egyetemista gyermekem a nyirkos Anglia többszáz éves pázsitját és pluszbónuszként a velejáró uncsi demokratikus hagyományokat választotta a mi unortodox demokráciánk helyett! Amikor döntésüket különböző szempontok alapján tavaly meghozták, persze még nem tudhatták, hogy milyen fantasztikus lehetőségektől esnek el meggondolatlan és persze merőben hazafiatlan távozásukkal. Mert lehet hogy az University of the Arts London szakmai fejlődésük és további kilátásaik szempontjából nyerőbb, mint elhagyott itthoni egyetemeik, nade mit ér mindez, ha lelkük nemesítését, a másik nemmel ápolt, üdvözítő és keresztényien erkölcsös kapcsolataik elősegítését nem tartja feladatának?! Miféle egyetem, sőt miféle ország az, ahol a fiatalokat ezekkel a problémákkal magukra hagyják, ahol az állam nem gondoskodik ifjú alattvalóinak két legfontosabb csoportja, az igazi férfiak és az igazi nők ( akik máshogy, vagy még nem döntöttek e tekintetben, magukra vessenek, egyébiránt mindegy is, hiszen úgysem ők a letéteményesei a mi Új Magyarországunk jövendő sikereinek) sikeres egymásra találásáról?! A mi jövőnk zálogai azok az erkölcsös életű ifjú keresztények, akik a Bergendy szalonzenekar időtlen slágereire ropják majd a hagyományteremtő párválasztó utcabálokon, ahol két, természetesen a jóizlés határain belül maradó tapadós tangó között hasznos tanácsokat kaphatnak a lelküket marcangoló kérdésekre, persze szigorúan kereszténydemokrata szellemben. A zenekar kiválasztása nyílván gondos mérlegelés eredménye, de csak gratulálni tudok hozzá. Bergendyéken jópár generáció felnőtt már és mivel működésük meglehetősen hosszú ideje alatt sem halt ki a magyar, úgy tűnik, ezek a valahavolt fiatalok a párválasztást is sikeresen abszolválták. Szüleim generációja még a KISZ felügyelte ifiparkban ropta csinosan felöltözve. Kiskisasszonyok lehetőleg térdet takaró szoknyában, kisgavallérok nadrágzsebükbe gyűrt nyakkendővel, amit a problémamentes bejutás érdekében csomóztak ideiglenes jelleggel magukra.

Hát így valahogy...Már látom magam előtt a fidelitászos ifjak tömegeit, amint előbb izgatottan a tánclépéseket gyakorolják, majd a megszerzett tudás birtokában magabiztos léptekkel a megfelelő ifjú hölgyhöz lépnek, kezetcsókolnak neki és kinyújtott karral táncbaviszik választottjukat. A kiválasztott hölgyek természetesen nem a "Pistának jó lesz" kategóriából kerülnek ki, mindnyájan echte magyar polgári  családból származó erényes leányzók, akik önként aláírják a röghözkötést, vállalják, hogy saját karrierjüket félretéve fejenként öt -öt gyermeket hoznak világra, és persze bármikor mozgósíthatóak, ha békeügyben akad egy kis sűrgős menetelnivaló. Nézzük mit kínál ezzel szemben az elkorcsosult, hanyatló nyugat, ezenbelül is a mindig nyirkos Anglia. Míg 61-ben az ifipark nyitásakor jólfésült ifjú kommunisták, azaz mit is beszélek, ifjú magyarok a Bergendy együttes igényes zenéjére kulturáltan szórakoztak, addig mit láthattunk ( nem láthattunk) Londonban? Hát azt, hogy négy gyanúskülsejű, hosszú hajú huligán minősíthetetlen és hangos zenéje rendszeresen tömeghisztériát váltott ki a felheccelt közönségből. Szerencsére azóta ezt a balhés zenekart utólérte megérdemelt végzete és a felejtés homályába veszett, míg a mi magyar zenekarunk ma is töretlenül nyomja...



Hát erről maradnak le az én kicsikéim, pedig pompás mulatságnak ígérkezik a dolog. Ráadásul momentán semmi garancia sincs arra, hogy valamikor a nem túl távoli jövőben, nem állítanak haza valami gyanús angol, francia, olasz, norvég, japán, bissau-guineai leányzóval, hogy lenyomják a döbbent család torkán az új rokont. És akkor már itt kukucskál az a vicces lehetőség is, hogy leendő unokáim csak grannyként emlegetnek és kézzel-lábbal mutogatva kérik a reggelijüket. Soha nem hittem volna, hogy már maga a lehetőség is elégedettséggel tölt el...  

 

Hull a pelyhes fehér hó, jöjj el kedves nyúlanyó...

Megkezdődött a húsvéti szünet, itthon vannak megint a mi kicsikéink. Ezért a húsvéti ünnepek nálunk az elhagyott oduk beüzemelésével, a nyoszolyák felhúzásával kezdődtek. Majd a felfokozott izgalom jegyében naponta újabb és újabb, húsárúkkal tömött szatyrokat cipeltem haza. Örvendetes ténykedésemet átmenetileg félbeszakította egy, a legidősebb fiunk révén jelentősen kibővült családot orvul leterítő F&H (fosunk és hányunk) vírus. A gaz kórokozó a kisdedekkel alapozott, majd a szülőkön áttörve diadalmas gyorsasággal eljutott a nagyszülőkig is. Épp csak annyi időt hagyott nekünk, hogy este még fejcsóválva végignézhettünk szánalmasan legyengülve fetrengő utódainkon és elégedetten megállapíthattuk, hogy bezzeg mi nagymamák, na mi ilyesmit nem kapunk el, mi ugyanis nem engedhetjük meg maguknak ezt a luxust. A két nagyapára ez a meglátásunk nem vonatkozott, őket alapból a társaság gyengébb, esendőbb szárnyához soroltuk. Aztán hajnalra kiderült, hogy dehogynem, némi luxus azért nekünk is kijár. Lefeküdni és sebeket nyalogatni ugyan nem volt lehetőségünk, de a hidegrázásból, a görcsökből és a kétségbeesett rohanásból a fajansz irányába, nekünk is kijutott. Az sem sokat javított állapotunkon, hogy egy nap után, nagy mellénnyel gyógyultnak nyílvánítva magunkat, egy üveg pezsgő és a Scrabble tábla segédletével kettesben megültük sokadik születésnapomat. Ez ugyan újabb napra tett mellékhelyiség függővé, de a nagy mű minden hányattatásom ellenére kész, hűtőszekrények feltöltve, kisfiúk épségben landoltak és végre a saját ágyukban szuszognak, kezdődhet a nagy tavaszi sonkaparádé. Kicsit azért beárnyékolja az ünnepet, hogy elfelejtettem fenyőfát venni. Ráadásul a húsvéti tojáskereső bajnokságot, amiből a fiúk már kinőttek, de a következő generáció miatt prolongáltunk, szóval a csokivadászatot idén valószínűleg fedettpályán rendezzük meg. A kisebb hely miatt nyilván kisebb lesz a kihívás, viszont csökken az a veszteség is, amivel ebünk csokoládé iránti imádata szokta csökkenteni a zsákmányt.
A londoni csapat amellett, hogy természetesen rögtön benyalta a körletben fellelhető vírusokat, a szünetben sem ülhet a babérjain. Munkával a pakkjukban érkeztek, a londoni kávézótól kapott tervezési feladatokat kell befejezniük, mert áprilisban már a cucc prototípusát építik kint. Hazautazás előtt megkapták életük első előlegét is, amit persze boldogan az orrunk alá dörgöltek. A második trimesztert egyébként mindketten sikerként élték meg. Maxi munkáiból nem sokat láttunk, de ezt már megszoktuk. Ricsiék filmjét viszont bárki megnézheti a youtube-on: Paddy Fields Basmatic
( http://www.youtube.com/watch?v=51AoQ1s2Z00 ). Nekem nagyon bejön az a szemtelen szabadság, amivel a feladatot kezelték. A londoni diáklázadás volt a téma, ők egy létező fotó alapján kreáltak egy történetet, írtak egy zenét, forgattak hozzá egy klippet és egy hiradószerű tudósítással megkoronázták az egészet. A kép egy fekete fiút ábrázolt, aki amikor eldurvult a helyzet és fosztogatásba torkollt a lázadás, plazmatévé és laptop helyett csupán egy zsák rizst zsákmányolt. Azonban a témaválasztásnál is jobban csodálom azt a hatalmas kulturális ugrást, amit Ricsi a Pázmány szellemiségétől szabadulva hipphopp abszolvált.    

Tauntaun menni Székelyfield...

Érdekes hétvége áll mögöttünk. Az ünnepek forgatókönyvét most odafönn írták. És most nem arra gondolok, akinek létezése nem bizonyított, nevét mégis sokan és sokféle összefüggésben emlegettük, hanem az égboltra, azon belül is a hófelhőkre. Lecsapott ránk a tavasz rendesen. És az a kisebbik baj, hogy mi magyarok olyan társaság vagyunk, akik akkor hiszik, ha látják, vagy még akkor sem. A nagyobbik az, hogy akiket arra jelöltünk, hogy megvédjenek minket, adott esetben magunktól is, vagyis állambácsi, rendesen leszerepelt. Karmester hiányában a zenészek szanaszét játszottak, teljes volt a kakofónia. Bölcs vezéreink ugyanis mással voltak elfoglalva. Egy részük utazgatott, ki a szelek szárnyán, gurulós bőrönddel, ki jelmezben lóháton. Másikuk az ünnep okán állami kitüntetésnek álcázott jutalomfalatkákatt osztogatott a hű udvaroncoknak. A jutalmazottak gondos összeválogatása sajnos megint jelentősen devalválta a smukkokat, pedig elvétve ugyan, de olyanok is hozzájutottak, akik megérdemelnék, hogy nevük jobb társaságban forogjon. Az ünnepnek emellett is voltak még érdekes momentumai. Már a zászlófelvonás is humorosra sikeredett, prominens vezetőink távollétében és akadozva, csikorogva. Az viszont már rejtői magasságokba emelte az eseményeket, amikor kicsit megkésve ugyan, de megérkeztek a lengyel utcai harcosok, akik a békegárda szíves meghívására érkeztek a vezért éltetni. Sajnos elfelejtették őket értesíteni, hogy a buli elmarad. Szomorúan álldogáltak a néptelen Múzeum körúton, de hamar feltalálták magukat és szétküldték felderítőiket, hogy ugyan derítsék ki, merre van a Parlament, hátha ott lesz szükség támogatásukra. Majd jobb híján városnézésre indultak a kihalt városban. Utóvédként otthagytak egy tollas turbánba, sárga kaftánba öltözött urat, aki vidám szinfoltja lett a hófehér budapesti tájnak. 

Úgy látszik nemcsak nemzeti fővadászunk keverte össze jeles ünnepünket a farsanggal. Később még megélhettük, hogy a császári csapatok hókotróval és vajas kenyérrel felszerelkezve kísérletet tesznek az ország újabb leigázására. Mára már az is kiderült, hogy erről persze szó sem volt, a betolakodók nem jelentettek komoly veszélyt, egyszerű katasztrófaturisták voltak. Lengyel bajtársaink viszont a beigért kézitusa helyett jót kirándultak, ebédeztek, meg is aludtak a békegárda költségére, azonban a másnapi hazaútjuk  sajnos nem volt tökéletes. Órákig állt az éjszakában az őket szállító különvonat, mellékvágányon, világítás, fűtés és mindenféle tájékoztatás nélkül. Hát istenem, a háború néha áldozatokat követel az embertől. Különben is :"Polak, vengri, dva bratanki". Úgyhogy jövőre, veletek, ugyanitt! 

Londoni embereink egyébként szintén kaptak egy kis havat a nyakukba, ami megintcsak a vicc kategóriájába tartozik. Ezen a télen ugyanis annyi hó esett kint, ami jó eséllyel megdönti a száz éves rekordot. A dedek egyébként sikerrel abszolválták a második trimesztert is, most két hétre hazalátogatnak, hogy feltöltsék szervezetüket mindenféle húsneműekkel, aztán jöhet a hajrá a júniusi évvégéig. Közben végre dolgoznak is egy kicsit, egy kávézó kérte fel őket, hogy a Londonban nagyon népszerű mozgóárusításhoz álmodjanak meg nekik valami guruló alkalmatosságot. A család kebele dagad a büszkeségtől, elvégre ez a munka mégiscsak jobban illik két művészpalántához, mint üres söröskorsókkal megpakolva egyensúlyozni olyan irigylésreméltóan kapatos egyének között, akik jobb anyagi helyzetük folytán a tele korsókat kapják.