Hull a pelyhes fehér hó, jöjj el kedves nyúlanyó...

Megkezdődött a húsvéti szünet, itthon vannak megint a mi kicsikéink. Ezért a húsvéti ünnepek nálunk az elhagyott oduk beüzemelésével, a nyoszolyák felhúzásával kezdődtek. Majd a felfokozott izgalom jegyében naponta újabb és újabb, húsárúkkal tömött szatyrokat cipeltem haza. Örvendetes ténykedésemet átmenetileg félbeszakította egy, a legidősebb fiunk révén jelentősen kibővült családot orvul leterítő F&H (fosunk és hányunk) vírus. A gaz kórokozó a kisdedekkel alapozott, majd a szülőkön áttörve diadalmas gyorsasággal eljutott a nagyszülőkig is. Épp csak annyi időt hagyott nekünk, hogy este még fejcsóválva végignézhettünk szánalmasan legyengülve fetrengő utódainkon és elégedetten megállapíthattuk, hogy bezzeg mi nagymamák, na mi ilyesmit nem kapunk el, mi ugyanis nem engedhetjük meg maguknak ezt a luxust. A két nagyapára ez a meglátásunk nem vonatkozott, őket alapból a társaság gyengébb, esendőbb szárnyához soroltuk. Aztán hajnalra kiderült, hogy dehogynem, némi luxus azért nekünk is kijár. Lefeküdni és sebeket nyalogatni ugyan nem volt lehetőségünk, de a hidegrázásból, a görcsökből és a kétségbeesett rohanásból a fajansz irányába, nekünk is kijutott. Az sem sokat javított állapotunkon, hogy egy nap után, nagy mellénnyel gyógyultnak nyílvánítva magunkat, egy üveg pezsgő és a Scrabble tábla segédletével kettesben megültük sokadik születésnapomat. Ez ugyan újabb napra tett mellékhelyiség függővé, de a nagy mű minden hányattatásom ellenére kész, hűtőszekrények feltöltve, kisfiúk épségben landoltak és végre a saját ágyukban szuszognak, kezdődhet a nagy tavaszi sonkaparádé. Kicsit azért beárnyékolja az ünnepet, hogy elfelejtettem fenyőfát venni. Ráadásul a húsvéti tojáskereső bajnokságot, amiből a fiúk már kinőttek, de a következő generáció miatt prolongáltunk, szóval a csokivadászatot idén valószínűleg fedettpályán rendezzük meg. A kisebb hely miatt nyilván kisebb lesz a kihívás, viszont csökken az a veszteség is, amivel ebünk csokoládé iránti imádata szokta csökkenteni a zsákmányt.
A londoni csapat amellett, hogy természetesen rögtön benyalta a körletben fellelhető vírusokat, a szünetben sem ülhet a babérjain. Munkával a pakkjukban érkeztek, a londoni kávézótól kapott tervezési feladatokat kell befejezniük, mert áprilisban már a cucc prototípusát építik kint. Hazautazás előtt megkapták életük első előlegét is, amit persze boldogan az orrunk alá dörgöltek. A második trimesztert egyébként mindketten sikerként élték meg. Maxi munkáiból nem sokat láttunk, de ezt már megszoktuk. Ricsiék filmjét viszont bárki megnézheti a youtube-on: Paddy Fields Basmatic
( http://www.youtube.com/watch?v=51AoQ1s2Z00 ). Nekem nagyon bejön az a szemtelen szabadság, amivel a feladatot kezelték. A londoni diáklázadás volt a téma, ők egy létező fotó alapján kreáltak egy történetet, írtak egy zenét, forgattak hozzá egy klippet és egy hiradószerű tudósítással megkoronázták az egészet. A kép egy fekete fiút ábrázolt, aki amikor eldurvult a helyzet és fosztogatásba torkollt a lázadás, plazmatévé és laptop helyett csupán egy zsák rizst zsákmányolt. Azonban a témaválasztásnál is jobban csodálom azt a hatalmas kulturális ugrást, amit Ricsi a Pázmány szellemiségétől szabadulva hipphopp abszolvált.    

Tauntaun menni Székelyfield...

Érdekes hétvége áll mögöttünk. Az ünnepek forgatókönyvét most odafönn írták. És most nem arra gondolok, akinek létezése nem bizonyított, nevét mégis sokan és sokféle összefüggésben emlegettük, hanem az égboltra, azon belül is a hófelhőkre. Lecsapott ránk a tavasz rendesen. És az a kisebbik baj, hogy mi magyarok olyan társaság vagyunk, akik akkor hiszik, ha látják, vagy még akkor sem. A nagyobbik az, hogy akiket arra jelöltünk, hogy megvédjenek minket, adott esetben magunktól is, vagyis állambácsi, rendesen leszerepelt. Karmester hiányában a zenészek szanaszét játszottak, teljes volt a kakofónia. Bölcs vezéreink ugyanis mással voltak elfoglalva. Egy részük utazgatott, ki a szelek szárnyán, gurulós bőrönddel, ki jelmezben lóháton. Másikuk az ünnep okán állami kitüntetésnek álcázott jutalomfalatkákatt osztogatott a hű udvaroncoknak. A jutalmazottak gondos összeválogatása sajnos megint jelentősen devalválta a smukkokat, pedig elvétve ugyan, de olyanok is hozzájutottak, akik megérdemelnék, hogy nevük jobb társaságban forogjon. Az ünnepnek emellett is voltak még érdekes momentumai. Már a zászlófelvonás is humorosra sikeredett, prominens vezetőink távollétében és akadozva, csikorogva. Az viszont már rejtői magasságokba emelte az eseményeket, amikor kicsit megkésve ugyan, de megérkeztek a lengyel utcai harcosok, akik a békegárda szíves meghívására érkeztek a vezért éltetni. Sajnos elfelejtették őket értesíteni, hogy a buli elmarad. Szomorúan álldogáltak a néptelen Múzeum körúton, de hamar feltalálták magukat és szétküldték felderítőiket, hogy ugyan derítsék ki, merre van a Parlament, hátha ott lesz szükség támogatásukra. Majd jobb híján városnézésre indultak a kihalt városban. Utóvédként otthagytak egy tollas turbánba, sárga kaftánba öltözött urat, aki vidám szinfoltja lett a hófehér budapesti tájnak. 

Úgy látszik nemcsak nemzeti fővadászunk keverte össze jeles ünnepünket a farsanggal. Később még megélhettük, hogy a császári csapatok hókotróval és vajas kenyérrel felszerelkezve kísérletet tesznek az ország újabb leigázására. Mára már az is kiderült, hogy erről persze szó sem volt, a betolakodók nem jelentettek komoly veszélyt, egyszerű katasztrófaturisták voltak. Lengyel bajtársaink viszont a beigért kézitusa helyett jót kirándultak, ebédeztek, meg is aludtak a békegárda költségére, azonban a másnapi hazaútjuk  sajnos nem volt tökéletes. Órákig állt az éjszakában az őket szállító különvonat, mellékvágányon, világítás, fűtés és mindenféle tájékoztatás nélkül. Hát istenem, a háború néha áldozatokat követel az embertől. Különben is :"Polak, vengri, dva bratanki". Úgyhogy jövőre, veletek, ugyanitt! 

Londoni embereink egyébként szintén kaptak egy kis havat a nyakukba, ami megintcsak a vicc kategóriájába tartozik. Ezen a télen ugyanis annyi hó esett kint, ami jó eséllyel megdönti a száz éves rekordot. A dedek egyébként sikerrel abszolválták a második trimesztert is, most két hétre hazalátogatnak, hogy feltöltsék szervezetüket mindenféle húsneműekkel, aztán jöhet a hajrá a júniusi évvégéig. Közben végre dolgoznak is egy kicsit, egy kávézó kérte fel őket, hogy a Londonban nagyon népszerű mozgóárusításhoz álmodjanak meg nekik valami guruló alkalmatosságot. A család kebele dagad a büszkeségtől, elvégre ez a munka mégiscsak jobban illik két művészpalántához, mint üres söröskorsókkal megpakolva egyensúlyozni olyan irigylésreméltóan kapatos egyének között, akik jobb anyagi helyzetük folytán a tele korsókat kapják.     

Vesszen Dobó! Éljen Jumurdzsák!

Rogán Kisztitkár Tóni moszkvai csencseléséről és a megint megbonthatatlanná nemesedő szovjet/ orosz-magyar barátságról olvasgatva arra gondoltam, távlatosabban és merészebben kéne ezt az egészet csinálni. Mert gondos kezek már tuti vikszolják Lenin elvtárs különböző raktárak mélyén fellelhető szobrait, előbb-utóbb tanui lehetünk, amint a Szabadság téren koszorúzgat Orbán és Putyin közösen, és idéntől megint nemzeti ünnep lesz november hetedike, de szerintem nem kéne itt megállni! Hívjunk vissza mindenkit, akit botorul és meggondolatlanul kizavartunk! Jer Szulejmán, fényeskedj te is minékünk! Jumurdzsák gyűrűjébe fogadom, hogy a februári tárgyalásokon, amin a softballügyi államtitkár "megsüvegelendőnek" nevezte a törökök teljesítményét, nemcsak a gazdaságira gondolt. És le merném fogadni, hogy a kulisszák mögött már tárgyalások folynak arról is, hogy kölcsönösen előnyös feltételek mellett Budát visszaszolgáltatjuk a törököknek. A feltételek között természetesen szerepel az Egri csillagok újraforgatása is, természetesen új értelmezésben. A Nemzeti Alaptantervből pedig kikerül és bezúzatik a legnépszerűbb magyar regény, mivel megállapítást nyert, hogy Gárdonyi egyszerű történelemhamisító volt. Itt kérek elnézést török és orosz barátaimtól, ismerőseimtől, mert ez a háborgás természetesen nem róluk és nekik szól. Csakis a mi ostoba, semmiből sem tanuló,  előre soha nem tekintő, de hátrafelé vakmerően nyilazó, bugrismagyar természetünkről. Mert nekünk mindent be lehet adni és rögvest utána mindennek az ellenkezőjét is. És mi nem gondolkodunk el még véletlenül sem, nem ébrednek kétségek a mi szívünkben. Mert mi a fárasztó és felesleges agymunka helyett inkább hiszünk, ez egyrészt kevésbé leterhelő, másrészt a közös hívés egységbe kovácsol. Végülis ettől lettünk mára Európa legirigyeltebb és legsikeresebb nemzete, a töretlen hitünktől!

Vannak persze néhányan, akik nem hisznek bölcs vezetőinkben és méltán megérdemelt sikereinkben. Na, belőlük lesznek a a fapados légitársaságok állandó kuncsaftjai, törzsutas kedvezményeik tulajdonosai. Családom és baráti köröm számos ilyen sötétben bújkáló ellenfülkeforradalmárt rejteget. Vannak közülük, ők a legelvetemültebbek, az egyszerű megélhetési bűnözők. Szeretnek dolgozni, fűtött, komfortos lakásokban lakni, jó ruhákban járni, jó ételeket enni , könyveket olvasni és micsoda szégyen, nem kívánják a munkaalapú társadalmat közmunkásként szolgálni.  Mások, szégyenszemre ilyenek saját gyermekeim is, a tudást választották a (vak)hit helyett. Ők azok, akik olyan egyetemekre járnak, ahol az értékek állandóak, nem  változnak pillanatnyi érdekek mentén. Nem listázzák őket származásuk, nemi identitásuk, gondolkodásuk szerint. És nem jön velük szembe Bácsfi Diána sem, aki azzal, hogy undorító és zavaros eszméivel együtt tárt karokkal fogadták, élő bizonyítéka annak, hogy  valami nem stimmel azokkal a fránya egyetemekkel. Szerencsére, a felsőoktatásba jelentkező elvetemültek száma  idén megint örvendetesen csökkent , bár ez a statisztika nem foglalkozik a külföldi egyetemekre aspirálókkal. Ezt az adatot majd a Ryanair és a Wizzair üzleti eredményeiből lehet leginkább kikurkászni, vagy esetleg egy következő népszámlálásnál tűnhet fel, hogy valahol elvesztettünk egy egész generációt...