Vissza a jövőbe, a rugalmas köldökzsinór újra támad...

Hosszú hallgatásomnak örömteli oka volt. Kicsikéim itthon vannak, de sajnos az a piszok idő tojik az anyai szív mardosó fájdalmára és naná, hogy már megint a visszaszámlálásnál tartunk. A fiúk öt nap múlva újra londoni lakosok lesznek. Ez egyszerre tölt el kaján elégedettséggel és némi rettegéssel. Elégedettséggel, mert elhúztak innen még idejében, ráadásul az első trimesztert mindnyájan sikeresen abszolváltuk. Ők, mert berendezkedtek az önálló külhoni életre, minden bürokratikus akadályt sikeresen vettek, londoni lakcím, bankkártya, NI szám birtokosokként teljesjogú angol polgárokká váltak, az egyetemen megtalálták a helyüket, rengeteget dolgoztak és máris mindenféle kisebb-nagyobb sikereket könyveltek el. És ami a legfontosabb, most már félelem nélkül, izgatott kíváncsisággal várják a következő időszakot. Mi pedig túléltük a nélkülük eltöltött hónapokat és van némi halvány esély rá, hogy megint sikerülni fog. De akármilyen pozitív a mérleg, a tény mégis az, hogy a bajszos atyával megint magunkra maradunk. És bár az első hónapok bebizonyították, hogy a köldökzsinór bármilyen távolságból képes a rendeltetésszerű működésre, tyúkapóval időnként mégis sötét sarkokba bújva szégyenszemre el-elpityeredünk. De az élet remélhetőleg megy tovább és pillanatnyilag a már meglévő és még várólistán lévő unokák mellett a legnagyobb örömünk, hogy bár teljesen legatyásodva és komoly baráti segítséggel (örök hála Andreának), de megléptük életünk legnehezebb lépését. 

A téli szünetet egyébként főleg evéssel és ivással töltötték a dedek. Húshoz, ugye az állandó córesz okán ritkán jutottak Londonban, de őszinte szomorúsággal konstatálták, hogy viszont az alkohol sem olcsó. Ígyhát a négy hét alatt főleg ebben a két témában utaztak. Emellett persze volt még unokaöccsök szagolgatása, puszilgatása, régi haverok végiglátogatása, egy kis kártya nagyival és a régi jó tálcás, filmnézős vacsik a meghatott szülőkkel. Ma viszont már próbacsomagolást és mérlegelést tartottunk, ami számomra mérsékelten kedves elfoglaltság. Négy nap múlva megint elnyeli fiókáinkat és szalámival, no meg egy kis sült kacsamájjal teli pakkjukat a puritán kékhasú. Érdekes, hogy mennyivel szimpatikusabbnak találtam Lisztferihegy desztinációval. Londonban aztán sok teendő vár a dedekre. Meghitt kis padlásszobájukat másikra cserélik. Végre lehetőségük nyílt arra, ami szeptemberben nem sikerült: egy házban fognak lakni barátnőjükkel, Duxyval, ami remélhetőleg jelentősen megkönnyíti életüket. A decemberben megszerzett NI szám birtokában pedig végre regisztrálhatnak az egyetemi munkaközvetítőnél és remélhetőleg komoly fontokkal fogják megtámogatni az itthonról küldött ellátmányt. Az egyetemeken pedig mindketten (mindhárman) megkapják az első trimeszterre szóló értékeléseket, eddig ugyanis csak Ricsi büszkélkedhet egy B-vel, azaz egy négyessel. Visszateleportálunk tehát a "viber-skype-Emzéperiksz jelentkezz" utópisztikus világába, remélem erre a  T-mobile is áldását adja és bevetésre kész állapotban visszaszolgáltatja végre karácsonyra kapott selejtes iPhonomat, melyet azért kaptam, mert elődjét rövid, de viharos látogatásra a WC csészébe delegáltam. Sajnos érzékeny lelkét igen megviselte a fajanszban tett röplátogatás és úgy döntött, nem hajlandó tovább együttműködni velem. Működni még működött egy darabig, de kizárólag saját koncepció alapján. Utódja viszont valamit tudhat, mert már megismerkedésünk pillanatában elhatárolódott tőlem és süketnek tettette magát. Nem tudom, de nekem az iPhonom gyanús...   

Ez pedig egy kis csobánkai tél emlékeztetőül a ködös Angliába repkedőknek... 

Csipkerózsika ébredése, avagy csessze meg a HÖOK is!

Hát srácok, jobb későn, mint soha! Kicsit ugyan megkéstetek, hitelt vesztettetek, átaludtátok a dráma nagy részét, de legalább a fináléra bejelentkeztetek. Olyan szülőként, akinek legidősebb gyermeke már túlvan ezen a gondon, két kisebbje pedig idejekorán elhúzott innen, majdnem kívűlállóként figyelhetem  a felsőoktatás beszántását. De csak majdnem, mert a következő generáció kilátásait, sorsát alapvetően meghatározza a közoktatás várható totális bedőlése, aminek következtében persze a felsőoktatás helyzete már tulajdonképpen mellékes is. Persze nemcsak ti aludtatok be, veletek álmodott a fél ország is. Hát most Mikulásra megkaptuk a csomagot a kisuvickolt cipőcskékbe, lehet bontogatni és örülni! Megkaptuk a tandíjat, amit persze még véletlenül sem így hívnak és a keretszámok újabb csökkentését. Kirakhatjuk az ablakba a szénszünet, a megvonások, az iskolák államosítása, az iskolások rendőri vegzálása, a kismértékű testi fenyítés gondolata és a majdnem kötelező hittanoktatás mellé. Családunk dedei, Jancsi, Miska, Kekeli és az utánuk jövők nevében én most szépen megköszönöm és tisztelettel visszaküldöm a feladónak. Hoffman Rózsa néninek, akinek delegáló pártja ugyan a parlamenti küszöb határán tántorogna, ha egyáltalán bevállalnák az önálló megmérettetést, főnökének, a nemzet kenetteljes fővadászának és annak a sok sötét és cinikus alaknak, akiknek keze rágörcsölt az igen gombra és valószínűleg már csak műtéti úton választható le róla. A srácoknak meg üzenem, hogy nem kell ennek így lennie! Nincs mindenhol tandíj, de ahol van, ott uniós állampolgárként diákhitelt igényelhettek, ami fedezi azt. Igaz, a létfenntartás mindenhol pénzbe kerül, cserébe viszont igazi egyetemi oktatásban lesz részetek. Olyanban, ahol nem maradnak el az órák, ahol a könyvtárban mindent megtalász, amire vágysz, olyanban, ami érted van és ahol kíváncsiak rád. Persze lenne más lehetőség is, de gyanítom, ehhez kevés lesz a HÖOK érdekérvényesítő képessége.

Kettes sorszámú versenyzőnk, Ricsi az első londoni trimeszter utolsó napján tutorával találkozott. Minden hallgatóval egyenként leültek beszélgetni és nem ők értékelték a srácokat, hanem arra voltak kíváncsiak, hogy mik az első benyomásaik, elégedettek-e, azt kapták-e, amire számítottak ( amire befizettek), mi tetszett és mi nem tetszett nekik. És azt gondolom, nemcsak udvariasságból fecsérelték ilyesmire az idejüket, hanem a válaszokat felhasználják, beépítik a következő időszak megtervezésébe. Ilyennek kéne lennie egy normális, hallgatóira figyelő felsőoktatásnak. Hát, mi egyelőre nem ebbe az irányba megyünk. Kíváncsian várom, milyen frappáns ötletei lesznek még Hoffman Rózsának.       

E.T. már nemcsak hazatelefonál, de jön...jön...jön!

Már csak öt nap és ha csak átmenetileg is, de visszakapom kicsikéimet! Ricsinek már gyakorlatilag befejeződött a suli, Maxi még végigkeccsöli a hetet, aztán szombaton egy hírhedten komfortnélküli járattal fáradtan, gyűrötten és kiéhezve hazaérkeznek. A fáradtság jóleső, hiszen eredményes hónapokat tudhatnak maguk mögött. A mardosó éhség is csak részben a fánál is fapadosabb társaság sara, benne van  három hónap kényszerű vegetarianizmusa is. Ám a gyűröttség már egyértelműen a bunkóair bűne lesz. Kifelé a csomagok mennyiségére tekintettel a pirosorrúakkal mentek, de most, hogy szinte üres kézzel jönnek, spórolásból ráfanyalodtunk a kékhasúakra. Saját főztjüknek köszönhetően immár cerkára fogyott testüket könnyedén bepréselik a minden bizonnyal a megszűnő Ikarus gyár végkiárusításán jutányos áron megvásárolt és a légiközlekedés szolgálatába állított bontott buszülésekbe, lábaikat maguk alá hajtogatják és behúnyt szemmel a várható húsdömpingre koncentrálva, átadják magukat a repülés csekélyke élvezetének. Persze, ha arra gondolok, hogy az ő korukban, ugyanilyen ülésekben többször is túléltem a Berlin- Havanna-Berlin turnét, talán ők is sikeresen kicsomózzák és összerakják magukat landolás után. Mi pedig a tyúkanyó természetű atyával ott fogunk toporogni a csikicsuki üvegfal túloldalán, hacsak hírtelen felindulásból ki nem rontunk a betonra, hogy egy percet se veszítsünk a dedekkel tölthető időből.

 

 Ricsi még búcsuzóul lefényképezte kedvenc parkjukat, ahol esténként ücsörögni szoktak és a ködben úszó olimpiai falut is, hogy legyen mit nézegetni, ha itthon a hóborította karácsonyi jóllakottságban esetleg hiányozni fog a londoni klíma. Én addig is menüket tervezgetek és előkészítem kedvenc itthoni cuccaikat, például Maxi sokatlátott fűrdőköpenyét és persze leporolgatom Ricsi féltett kincsét a rágógumipapír gyűjteményt is. És jöhetnek a nagy tálcázások esténként, amikor végigheverve a kanapén és a párnákon megvitatkozzuk a nap történéseit és rövid veszekedés után kiválasztunk egy filmet a vacsora mellé. És ezekből az estékből fogunk élni aztán a következő három hónapban. A végére hagytam a fantasztikus hírt, gyerekeim végre megkapták NI számaikat, tehát januártól semmi sem áll közéjük és az "áhított" munka közé! Heuréka!