2016. november 9., szerda

Hahó, itt vagyok! Én és én, meg nem az Irén, hanem...

Ez elég magabiztos kijelentés, inkább halkan visszaosonok.
Hát az van, hogy Trumpnak hívják Amerika új elnökét. Leírni leírom, de ha visszaolvasom, hitetlenkedve felröhögök. Ilyen nincs és mégis van! Néztem a tévében Mekkmestert (Jeszenszky), aki  blazírt pofával arról beszél, hogy sajnos, az embereknek van egy eltitkolt rossz oldala, és Trump ezt tudja megszólítani. Most akkor kiről is beszélünk?! Nézem az elégedetten mosolygó Trump szavazók búráját és felismerem őket. Jé, csak nem fideszesek! Hallgatom, miket ordítoznak: Börtönbe Hillary Clintonnal...Jé, csak nincs ott a mi savazós bácsink is?! És megvan a saját poltpéterük is, gratula az FBI igazgatójának, szép volt James Comey! A világ megint szarabb hely lett. Nem volt elég a Brexit sokk? Ketteske már itthon van, vezeti az ügyeket levesfronton, de hármaska, a mi legkisebbünk Londonban szívja meg az angolok ostobaságát. Persze az angolokkal együtt, de ők meg is érdemlik, maguknak csinálták. Persze mire lesz valami az egészből, Maxi már angol állampolgár lehet, kérdés, hogy ez jó-e. Vagy magyar-angol kettős állampolgár, na az maga a főnyeremény! Most látom, hogy Kanada bevándorlási oldala máris összeomlott, annyian kerestek rá Amerikából. Sajátságos. Piros baseball sapit mindenesetre soha többet nem hordok, punktum!
Akkor hát, le a politikával, éljenek a levesek! És éljen a gulyás is, bár ez elég sunyi kívánság tőlem. Mert az van, hogy a Karavánbeli kocsinkat főleg külföldiek látogatják. Na ők levest nem esznek. Nappal azért nem, mert turisták lévén, egész nap a várost róják. Ehhez muníció kell. Este pedig azért, mert csontrészegek, erre sem a leves a gyógyszer. Áprilisban nyitottunk és érdeklődés hiányában majdnem be is zártunk. De tíz reménytelen nap után megtaláltuk a tutit. Eszembe jutott, hogy tavaly a fesztiválokon a külföldiek folyton a gulyást keresték. Összeboronáltuk férjem vesszőparipájával, a kenyértányérral és megszületett a vörösboros gulyás cipóban, minden turista álma! Nyárra már 150 literes üstben kellett főzni, igaz, addigra már a szagával (illatával) is ki lehetett kergetni a világból. De megtanultuk a piacgazdaság egyik nagy igazságát: Azt tudod eladni, amit megvesznek! Basszus, ezzel vissza is értem Trumphoz! Ő is ezt ismerte fel, és bár az áruja romlott és büdös (itt és most kérek bocsánatot a gulyástól), de bekajálták és most a prosztó piros sapijában, aminek egyetlen előnye, hogy eltakarja a sárga, tarkóból induló frufruját, a gusztustalan portékájával beslattyog abba a a lakóingatlanként magasan jegyzett fehérszínű házikóba.

2016. március 13., vasárnap

Egy sosemvolt bikinimodell sirámai

Hát én meg jól eltűntem! Nyuszi néhány barátja, ismerőse és üzletfele egy ideje rendszeresen érdeklődik, hogy mi van már, megszűnt az Instantmutter? Mire én önérzetesen közlöm, hogy ellenkezőleg, él és virul. Most viszont rákerestem és kiderült, tavaly nyáron szösszentem utóljára. Jé, akkor mindjárt jubilálok! Szóval...Mit is hozhatnék fel mentségemre? Talán, hogy a hétköznapjaim hajnali fél hattól este hétig másik gyermekemről, a Nyaklevesről szólnak? A hétvégéken pedig megpróbálom összekotorni és újraformázni magam, változó sikerrel. Na de ennek vége! Rohamos bővülésnek indultunk, azzal a nem is nagyon titkolt céllal, hogy egyrészt végre stabilan álljon a lábán kis vállalkozásunk, másrészt kicsit hátrébb léphessek végre szeretett fazekaimtól. Úgyhogy pillanatokon belül két, aztán három, aztán négy helyen levesezünk! Nem bolondultunk meg és nem is a mohóság vezérel bennünket, az élet írja (helyettem) a forgatókönyvet. A Budafoki úti kis üzletünk kifutotta magát. Megvan a törzsközönsége, akik szeretik, mi is szeretjük, de mivel az egyetem adja a törzsközönségét, kihasználtsága enyhén szólva necces. Ha összeadjuk a szüneteket, a hétvégéket, az ünnepnapokat, amikor diákok hiányában zárva vagyunk, akkor kiderül, hogy három éve tulajdonképpen 50% -os kihasználtsággal működünk. És persze hogy a rezsiköltségek nem tartanak téli, tavaszi, nyári stb szünetet! Úgyhogy elmondhatjuk, hogy a Nyakleves első három éve a korai kapitalizmusnak egy magyaros változatát hozta: az eredeti tőkefelhalmozás helyett az eredeti (nav) adósságfelhalmozást. A megoldás kézenfekvő: vagy be kell zárni kis boltunkat és olyan helyen újranyitni, ahol nem a tanév szabja meg a működésünket, vagy több lábra kell állni. És mivel megszakadna a szívünk, ha bezárnánk elsőszülöttünket, a második megoldásra voksoltunk. Sőt, mi fejest ugrunk az ismeretlenbe és szó szerint több lábra, szám szerint négyre állunk! De, ha kerekenként számoljuk, akkor még nagyobb számot kapunk. Furmányos megoldásunk következtében a következő pár hónapban már szabad hétvégém sem lesz. Mint a mérgezett egér fogok cikázni különböző levesosztó kirendeltségeink között, de ha ezt is túlélem, egyszercsak feláll a tuti rendszer és nekem csak annyit kell reggelente elsuttognom: Múkodj! És lőn...Ehhez nem is kell más, mint egy központi konyha, sok lelkes munkatárs és sok éhes száj. Ja és egy apróság: a receptúra. Ez a legnagyobb falat, mert én nem képzett szakács vagyok, nem recept alapján, dekázgatva, én bizony kóstolva főzök. Szerintem egyébként ez a normális, hiszen nincs két egyforma ízű sütőtök, sárgarépa, vagy bármi. Ha az egyik íz nem olyan, mint szokott, a többin is korrigálni kell és így szépen minden elmozdul. De ezért vagyok ott, ugye, hogy ezeket a mozgásokat terelgessem. Ez 50 adagoknál működik is, de 500-nál már sajnos nem. Szóval, neki kell veselkednem és valahogy papírra vetnem a tutit. Segítség, suttogta Micimackó...
A segítségről jut eszembe: a Frankfurti leves renitens magatartása, ön-és közveszélyes viselkedése miatt végleg lekerült az étlapról. Hát nem másodszor is felrobbantotta magát  ez a végtelenül megátalkodott kuktaszökevény?! Az elsőnél jól megúsztam, háttal voltam a detonációnak, ami forró sárgarépákkal, kelkáposzta, virsli és kolbászkarikákkal dekorálta ki lakályos kis konyhámat és persze a hátamat is. De, bár jól összeégetett, a sérülések két- három hét alatt nyomtalanul eltűntek. Másodszor már ravaszabb volt, szemből támadott. Így most gyakran látogathatom a Honvéd kórház égési osztályát, és ezek a sebek velem maradnak jó darabig. Bár egy kedves barátnőm megjegyezte, hogy mit sírok, már úgysem akarok bikinimodell lenni, ugyebár. De azért nagy különbség van aközött, hogy csak nem akarok, vagy esélyem sincs, ugye! Mert egyébként természetesen semmi sem állna útjába egy ilyen pályamódosításnak, csak az a fránya Frankfurti.
És még valami: eredeti témáim, alanyaim, Londonba szakadt kettes és hármas rajtszámot viselő gyermekeim köszönik, jól vannak. Ketteske lediplomázván ideiglenesen itthon állomásozik, remélem nem úgy, mint annak idején és talán a közeli jövőben, a baráti szovjet csapatok. Ősztől valószínűleg masterre távozik második otthonába. Hármaska alapdiplomája birtokában gyakorlóévét tölti egy londoni építészirodában, hogy ősszel nekirugaszkodhasson a masternek. Neki már London az egyes számú otthon és bár ez a tény fájdalmas, de teljesen érthető. És persze itt van egyeske is, saját cirkuszi truppjával. Artistái meglehetősen zajosak és öntörvényűek, erre zsenge koruk ad némi felmentést. Csobánkai fellépéseiket repesve várjuk, de igen ritkán, egy-egy mozgalmasabbra sikeredett előadásuk után előfordul, hogy távozásuk is hasonlóan kellemes érzéssel tölt el.

2015. július 21., kedd

az elsőbálozó nyara...

Nemcsak megjött a nyár, de amilyen piszok, mindjárt tovább is áll. Ha egyszer gazdag leszek, követni fogom, párban járunk majd mindenhová. Addig viszont maradok a leves, szendvics, pasta háromszögben. Kis boltunk most nyári szünetel, de mi persze nem. Elkészült a Nyakleves Souptruck, sőt a beavatás is megvolt, ott voltunk Velencén, az EFOTT-on. Érdekes ám ebben a korban (semmi szám, persze) kezdő fesztiválozónak, mondhatni elsőbálozónak lenni! Szóval először is, van a zene. Szeretem. Nem mindet persze, mert a tuctuc és a lakodalmas hallatán inkább ólmot öntenék a fülembe. Na most itt megvolt mindkettő. Egyszerre. A lakodalmashoz szivességből a tuctuc nyomta a basszust. Elképzelhetetlenül szörnyűséges mix jött létre, ráadásul végtelenítve, órákon át nyomatták. Volt persze Quimby is, oda is ballagtam megnézni és próbáltam láthatatlanná válni a srácok között, volt Kiscsillag, Paso, Péterfy Bori, róluk viszont sajnos lemaradtam. És persze, hogy ők nem hallatszottak el felénk, lenyomta őket a gonosz páros. Volt aztán a por. Elképzelhetetlen mennyiségben. A homok asszonya járt a fejemben, amikor folyamatos kűzdelemben alulmaradtam a mindenhová alattomosan beszivárgó szmötyivel szemben. És mivel mindehhez negyven fok társult és pompásan izzadtunk is, csorgó koszcsíkok díszítették még a nyakamat és a könyökhajlatomat is. Volt még sátrazás is. Döngölt földón, két centis matracon, logó fejjel, mert sajna lejtős terepen sikerült tábort ütni. Reggelenként arra ébredtünk hogy negyven fok van, a hálózsákunk tűzforró, mert süti a nap. Volt aztán a zuhanyzó és a toi toi. Na, ezekről nem mesélek, spongyát rájuk! Kicsiny stábunk éjszakánként inkább kiszökött a tábor területéről és a Velencei tóban keresett enyhülést. És persze voltak levesek és rengeteg éhes fiatal. Értük érte meg ezt az egészet végigcsinálni. Jó volt látni, hogy odaszoknak hozzánk, hogy mindennap többen jönnek és mindig tele vannak előttünk a padok. Szóval az első turné lement, pár nap pihi és jön Kapolcs és rögtön utána az Ördögkatlan.
Mialatt mi kocsit építettünk Londonban sem állt meg az élet. Mindkét ded lediplomázott. Naná, hogy a diplomaosztón nem voltam ott, mert épp egybeesett az EFOTT- tal, és ez későn derült ki. Ketteske, immár végzett operatőrként hazajött segíteni a turnén. Ő egyébként komoly vendéglátós múlttal bír, mert az egyetem mellett egy partiszervíz cégnél pincérkedett. Nem akármilyen helyeken tartotta a pezsgőstálcát, volt a Buckingham palotában, a Royal Albert Hall-ban, Ascot-ban, volt indiai, francia és angol milliárdosok házában, és megkoronázta mindezt a nagy esküvővel, ahol a világ két legnagyobb, vagy majdnem legnagyobb vagyona összebútorozott, szóval a Hilton- Rothschild bulin. Hármaska csak röplátogatást tett itthon, mert elkezdte gyakornoki évét egy építészirodában. És úgy tűnik nagyon szimpatikus társaságot fogott ki, ami nem hátrány egy kislétszámú irodánál. Persze inkább ő az, akit kifogtak, mert a diplomakiállításuk alapján kereste meg több építésziroda. Ő pedig rögtön az elsőnek igent mondott. Jövő szeptembertől aztán mindketten nekiugranak a masternek, akkor ugyanis már arra is kapható diákhitel. És ez most az angol font / forint mizériát nézve lényeges szempont. És, hogy mi van még? Mindezeken az örömteli fejleményeken túl, ott van a menekülni vágyás, a düh, a kétségbeesés, a szégyenérzet, hogy néhány aljas bűnöző miatt mivé lett ez az ország. Van-e még ennél is lejjebb, mi mindent fognak még elkövetni, hogy eltereljék a figyelmet arról, hogy elloptak minden mozdíthatót és minden mozdíthatatlant is. És pontosan ezek miatt előbb utóbb kipróbáljuk kis kocsinkat a határ túloldalán is, mert nem  fogjuk megvárni, amíg újra ránkzárják a vasfüggönyt. Magyarország, én így nem szeretlek!

2015. május 3., vasárnap

Hopp, ezt elkúrtam! Megírom!

A nemmondjukkihogyhányadik születésnapom is erősen elmúlt, tavaszillat van, világosban indulok és érkezek, mindjárt beüt a kánikula is,  én meg a hosszú téli éjszakák óta nem írtam egy sort sem. Ezt elkúrtam! Nem kicsit, nagyon! De van rá mentségem, erre már nem futotta az energiából. Szégyellem magam erősen, főleg, mert mint tudjuk, az energia nem vész el, csak átalakul. Hát az enyém átalakult az biztos, de hogy mivé, az engem is erősen érdekelne. A tudomány majd elbíbelődik ezzel a problémával is, én inkább léhán csörömpölgetek a fazekaimmal. Persze attól, hogy mostanában nem fecsegem ki a dolgokat, az élet nem áll meg, sőt újabban mintha felpörögne. A londoni csapat mindjárt diplomázik, ez a három év hipphopp elszállt. Mindketten leadták disszertációjukat. Ketteske leforgatta diplomafilmjét is a távoli Grúziában, közben belecsöppent egy-két szokatlan szituba. Pravoszláv gyászszertartáson lengethette a füstölőt, temetett testőrökkel körülvéve, lelkes, de kizárólag grúzul beszélő stábbal dolgozott, ráadásul vállára nőtt a Red kamera, mert végig kézből forgatott. Viszont összemelegedett a grúz borokkal és Londonhoz képest szívmelengetően olcsón jutott mindenféle egyéb alkoholneműhöz.
Hármaska felmondott munkahelyén, a kávézóban, hogy teljes erejét az építészetnek szentelhesse. Diplomamunkáját, melyet sokáig szemérmesen titokban tartott, kedvenc unokaöccse ihlette. Sérült gyerekeknek tervezett oktató-játszó-fejlesztőközpontja tanára szerint egyedülálló ötlet. Sajnos elég sok munka van még hátra, az idő pedig kegyetlen, ilyenkor futócipőben suhan, de megszabadulva a reggelenkénti kávékimérés terhétől, most minden idejét a makettezésre fordíthatja.
Mi pedig máris készülünk a júliusi diplomaátadóra. Remélem, szemben a lóversenyekkel, a hölgyeknek kalap viselése nem lesz kötelező, mert kis pöttyös gurulósomba nehezen tudnék beszuszakolni egy tollas, virágos csodát és hát fapadoson kalapban utazni...

2015. január 10., szombat

És igen, megint megtettem!

Furdal a lelkiismeret, mert  az utóbbi hetekben (hónapokban?) elhanyagoltam írói munkásságom. Ez két részből tevődik össze: vannak ugye a receptek, na azokat gyorsan le kell írni,  ha kitaláltuk, vagy elloptuk őket, mert az ember feje nem káptalan, aztán vannak a gondolatok, de azok meg nem mindig vannak. Télen hideg van és korán sötétedik, az ember ilyenkor nem agyal feleslegesen, hanem fürgén beugrik az ágyába és megpróbálja átaludni magát a tavaszba. Mert utálom a telet, ezt rögtön le kell szögeznem! Utálom a havat, a jeget, de a hideg esőt is! A sötét, kilátástalan nappalokat, és a hosszú éjszakákat is! A karácsony rövid kįvételt képez, mert ilyenkor hazajönnek londoni kiküldötteink is és jó megint együtt látni a három fiút. Meg persze a következő generáció ölükben, nyakukban, vagy éppen fejük tetején helyet foglaló három illusztris tagját.


Őket egyébként jobb lenne némában nézni, mert a bölcs és titokzatos mosollyal figyelő Jancsi sem tudja ellensúlyozni a két ifjabb komoly zajszennyezéssel járó folyamatos perlekedését. Az elvetemült duó bármin össze tud kapni és mindketten hisznek a hangerő kiütéses győzelmében.


Mivel a karácsonyra már csak egy esernyőmódra összecsukódó és egyre szúrósabb fenyőfa emlékeztet, amit persze az esti fényei miatt márciusig nem hagyok lebontani, a londoni banda már hazahúzott. Éppen lakhatási viszonyaik jobbra fordításán munkálkodnak, azaz lakást bérelnek. Ez nem egyszerű, főleg részmunkaidőben dolgozó magyar egyetemistaként. De ha minden jól megy, kedden elfoglalhatják a kéglit és megkezdhetik végre felnőtt életüket a gyönyörű pázsitjáról elhíresült szigeten.


Én pedig a rövid téli szünet után újra kinyitottam kis levesezőmet. Mivel a tanítás csak februárban kezdődik, a forgalom még viszonylag szerény, felszabaduló időmet így egyéb hasznos dolgokkal tölthetem. A héten például megdöntöttem saját, überelhetetlennek tünt rekordomat és megint leküldtem a soros iPhone-omat a fajanszba. A negyediket! És alig három héttel előző áldozatom után! Na ezt csináljátok utánam nyápicok! Péter barátom, a szendvicsügyi előadó nagy bulit szervez a jubileumi, azaz a huszonötödik dobásra. Számításai szerint, tekintetbe véve, hogy az esetek között egyre rövidebb idő telik el, pont mint a sorozatgyilkosoknál, úgy március táján ünnepelünk.  Addig is vihogva kérdezgeti a vendégeket:  Pirított tökmagot, sajtot, vagy iPhone-t kér a levesébe?















2014. október 20., hétfő

Papok, kurvák, revizorok...



Éppen egy éve osztjuk a levest és az észt Nyakleves fedőnevű boltunkban, ami egyfajta szuterén ellenállási mozgalomként működik. Egy év tapasztalata azt mutatja, hogy forró levessel a kézben könnyebben megnyílik az ember és ha ez bekövetkezik, kő kövön nem marad. Jó esetben hatalmas röhögésbe fullad a napi hírek megtárgyalása, különösen, ha valamelyik bölcs vezetőnk olyan területre merészkedik, ahol képességei okán semmi keresnivalója (ez egyébként kedves és igen szórakoztató szokásuk) és alanyi költő, valamint mellékfoglalkozásban "kultúrpolitikus" létére holmi nap- meg szélenergiákról értekezik imponáló magabiztosságal. Sajnos azonban, gyakran előfordul az a szégyenteljes és  merőben igazolhatatlan helyzet is, hogy az öngyógyító nevetés helyett kollektív anyázásba fullad a szeánsz. További megfigyelés, hogy a gurulós bőröndök mostanában nemcsak pénteken zenélnek. Törzsvendégeink egy része dobozokba és bőröndökbe szuszakolta életét és sietve távozott lassan élhetetlenné változó Magyarország nevű hétvégi telkünkről (hétvégén ugyanis még elviselhető, feltéve, ha a kanapé három méteres körzetét nem hagyja el az ember). Kis üzletem első szülinapjára egyébként ajándék is jutott, ugyanis levelet kaptam, mégpedig arról, hogy harmadszor is megbüntetett a NAV. Most éppen  húszezerre és azért, mert bár az ellenőrzésnél beütöttük a cehet a gépbe, a számlát is odaadtuk, de 530 forinttal kevesebb volt a kasszában, mint kellett volna. Ez szerintem hibahatáron belül van, ami ugye még gyorshajtásnál is van, de nem itt! A levélből kiderül, hogy nemzetgazdaságilag nagyon káros, amit elkövettem (mit is?!), és csak azért nem 500000 a bünti, mert hülye kis kezdő vagyok, akit ők íly módon is támogatnak. Jut eszembe, annyira sajnálom szegény Vida Ildikót, annyit kűzd a NAV élén a korrupció és a hozzám hasonló gazdasági bűnözők ellen, miért kellett pont őt kitiltani Amerikából? Egyébként az ellenőrök három tagú családnak öltöztek, ja és simán elszámolták a kasszában levő pénzt. Nem sokkal, mintegy  húszezerrel. De én nem bírságoltam. Kellett volna?! A következő rajtaütés két nappal később jött, akkor egy baráti társaság villantott navos igazolványt. De ők legalább nem öltöztek papnak, mint az a furmányos revizor, aki reverendában ült be ebédelni egy pesti étterembe. Úgyhogy, Péter barátommal, a
szendvicsosztály vezetőjével, már mindenkire gyanakszunk, Sailorra is a kígyóbőr zakójával, ami  egyénisége szimbóluma, ugye, ( Linch:Veszett a világ ) de arra is, aki másra sem vágyik, minthogy valahogy beleszürküljön a környezetébe.

 

2014. augusztus 31., vasárnap

Már megint itt van a szeptember...

Hát ennek a nyárnak is lőttek. Már ha beszélhetünk egyáltalán nyárról, mert visszatekintve a nedves napokra, ez erős felülfogalmazásnak tűnik. Akárhogy is, a szeptember itt kopogtat és ez egyrészt azzal jár, hogy vége a lógásnak, kis műintézményünk, ami immár a "város egyik legjobb levesezője" címmel büszkélkedhet, a nyári szünet után holnap kinyit. Másrészt, bár ez már lassan fél évszázada történt, még ma is  őszintén felháborít a tény, hogy ravasz öcsémnek volt képe pont szeptember másodikán megszületni, hogy ezzel sikeresen lecsússzon a hatéves kori beiskoláztatásról és a léha iskolakerülők önfeledtségével dorbézoljon még egy évig. Egyébként fennállásának sokadik évfordulója alkalmából innen is melegen üdvözlöm és üzenem, hogy nem felejtek! Bár, ha nem lennék immár egy éve kezdő ( és ennek következtében nyílvánvalóan fiatal) vállalkozó, a nyugdíjba vonulás felemelő aktusával hamarosan revansot vehetnék. De jusztsem teszem!
Szóval másfél hónap "nyár" után holnap indul a munka, ami épp olyan ijesztő, mint régen az első tanítási nap. Akkor azon paráztam, hogy tuti mindent elfelejtettem, amit valaha megtanultam, ráadásul az sem volt éppen sok. Most főzni felejtettem el, nem beszélve a ronda kis pénztárgép kezelésének fortélyairól. A kis undokot, aki a rendszeresen és mindig éppen rosszkor kikövetelt szalagcseréivel frusztrált és akivel éppen ezért nem is voltam igazán meghitt viszonyban,  ráadásul kötelező jelleggel lecseréltük egy csinosabb, ámde kukkolós-besúgós darabra. Kiváncsian  várom, ő, azon kívül, hogy James Bondot játszik, mit talál ki bosszantásomra, bár eleve hendikeppel indul a nyomorult, mert egy szalaggal kevesebbje van.