Viszlát kakaós spagetti, hello fine dining, hello Notting Hill!

Úgy tűnik, a londoni ötök befejezték a katasztrófaturistáskodást és révbeértek. Pénteken beköltöztek végre az őket (szerintük legalábbis) megillető lakásba és ezzel legott átléptek egy más életminőségbe is. Az átlépést persze már napokkal előbb megkezdték, amikor némi ingatlanos töketlenkedés okán átmenetileg hajléktalanná lettek. A kárpótlásként kapott fontocskákat londoni nevelőanyjuk, Helen kiegészítette és szállodában szállásolta el a kis csapatot. A márványozott fűrdőszoba és a szállodai reggeli nagyban javított a fedélnélküli fílingen, aminek aztán nyoma sem maradt, amikor kezükbe kaparinthatták első közös bérleményük kulcsait. A szerény bérlemény a Portobello Road-nál található,  rövid sétára a Hyde Parktól.

      

.

Első estéjük valószínűleg decens és visszafogott alkoholizálással telt, a tegnapi napot pedig az eddig raktárban várakozó holmijuk átfuvarozásával töltötték. És bár a berendezkedés mámora még tart, arra nyomban ráéreztek, hogy az új kéró szükségessé tesz néhány életmódbeli változtatást. Példának okáért a kakaós spagetti, mint kulináris tényező ezek után nem elfogadható. Maxi "répavarázs" és "krumplivarázs" néven elhíresült félig nyers remekei is kiszorulnak ezután az étlapról. Első közösen készített (vagy hozatott?!) vacsorájuk mind kinézetében, mind mennyiségében megfelel az új trendnek. 

Azt hiszem, ha ilyen adagokkal próbálkoznék kis levesező műintézményemben, a mindig korgó gyomrú egyetemisták hamar levernék a cégért és mint megnemértett Mekk Elek, kereshetnék újabb terepeket tehetségem kibontakoztatásához. De, ha megnézem az alábbi képet is, mely még a tavalyi "mindegy mit, csak együnk végre" trend jegyében készült, ételnek nem minősülő kakaós spagettijüket ábrázolja, talán mégis inkább a minőségre voksolnék a mennyiséggel szemben!   

További hír a srácok notting hill-i háza táján, hogy egy hete bérért és fizetésért gyártják a kűrtőskalácsot, tehát maguk is hozzájárulnak lakáskörülményeik örvendetes javulásához. És ha a hír igaz, a jővőben nem is akárhol fogják tekergetni a cuccot, hanem a Tate előtt, ami ugye ad némi tartást, még a kétkezi munkára kényszerült művészpalántáknak is.

Immár bizonyitott tény: a vargának tényleg lyukas a csizmája!

Mióta kezdő vendéglátósként tengetem napjaimat (melyek újabban valahogy rendre túllépik a rendelkezésükre álló 24 órás időlimitet), egyfelől örvendetesen megszaporodtak a kezeimet borító különböző vágási, égési, vagy a helytelen reszelőhasználat okozta hámsérülések, ezzel szemben az otthoni hűtőszekrényünk tartalma erősen a negatív tartomány felé tendál. Mivel kicsikéink immár egy hónapja megint Londonban múlatják az időt, ez a tény csak a bajszos atyát és hatalmas termetű, de csökkent értelmű Emma kutyánkat frusztrálja. Idő kérdése csupán, hogy szövetkezzenek ellenem és kettesben be-betérjenek valami kulináris élvezeteket kínáló, útjukba akadó műintézménybe. Emmáról ráadásul kiderült, hogy nem rajong sem az én különcködő leveseimért, sem Péter barátom művészien megkomponált szendvicseiért. Ezekből szemrehányóan azonnal kicsipegeti és a kertben jól látható helyekre szórja a salátát, uborkát, retket és egyéb úri huncutságokat. Láthatóan sérelmezi, hogy nem az ő, minden bizonnyal igen kifinomult ízlését tartottuk szem előtt, mikor a menüt összeállítottuk. Mivel azonban reggel hét előtt elhagyom a körletet és csak este későn érek haza, a hétvégét pedig kómában töltöm, a dolog kibeszélése még várat magára. A család vendéglátás iránti ujdonsült elhivatottságát mi sem bizonyítja jobban, mint a fiúk londoni kürtőskalácsos karrierje. Előbb megtervezték az utcai árusításra alkalmas jópofa kocsikat, majd a gyakorlatban is módjuk lesz kipróbálni, mert két hét tanulóidő után jövő héttől élesben, fizetésért tekerik a cuccot.

Az alsó képen nem palacsinták pózólnak, hanem Ricsi zsengéi, a sós kürtöskalácsok láthatóak. Egyébként az idén ötfősre bővült kis társaság jövő héten végre elfoglalhatja újdonsült otthonát, ami kicsi ugyan, viszont a Portobello Road-nál van és ez megkönnyíti mind a reggeli suliba jutásukat, mind az esti programozásokat a haverokkal.  Előbb azonban még 4 nap szállodai havajozás vár rájuk, mert mostani, büdi és komfortnélküli szobáikat holnap el kell hagyniuk, de a vágyott pecót csak pénteken vehetik birtokba. Addig azonban részben a csúszásért felelős ügynökség, részben londoni anyjuk, Helen kártalanítja őket és két szállodai szobába szállásolja el a sokat próbált csapatot. A szálloda újdonsült munkahelyük közelében lesz, hogy kéznél legyenek, de így is háromszoros hurrá Helennek! 

Közép kész! Avagy óvatosan a gyerekkori álmokkal, mert még valóra válnak!

Gyerekkoromban kalauz, vagy közért pénztáros szerettem volna lenni. Kalauz, mert a lyukasztó és a hozzá járó csinos ujjatlan kesztyű nagyon megmozgatta a fantáziámat, pénztárosnő, mert annyi klassz gombot lehetett ütögetni a cuccon, plusz csilingelt is, nem beszélve az időnként kiszáguldó pénzes fiók okozta izgalomról. Kalauz nem lettem és már esélyem sincs rá, bár első számú közellenségnek, azaz bkv ellenőrnek még beállhatnék, ha önkínzó hajlamaim lennének. Viszont a pénztárgépet, na azt végre megkaptam! Kár, hogy úgy jártam vele, mint a későn érkező karácsonyi ajándékkal: mire enyém lett, már semmi kielégülést nem hozott. Sőt inkább a mumus szerepét tölti be egy hónapja működő kis levesezőmben. Már a nyitás napján belefutottunk az első pofonba, ugyanis nem tudtuk beüzemelni a rosszindulatú kis cuccot. Kaják készen, mi hercig kis köténykékben, a pénztárgép meg szabotál! Szégyenszemre telefonos segítséget kellett kérnünk, de végül együttműködésre bírtuk. Egészen egy hétig viselkedett is, ám egy pénteki napon szalagcserére kényszerültünk, ami enyhén szólva nem ment könnyen. Perceken belül egy kb egyméteres átmérőjű szalaggombóc büszke tulajdonosai lettünk. Sajnos, pont ebben az időpontban a környéken mindenki sűrgős levesbevitelre szorult, így hamarosan komoly tömeg torlódott fel apró üzletünkben, Hab a tortán, hogy a levesek is fogyóban voltak, így hátrarohantam a konyhába kulinárisan alkotni, magára hagyva Péter barátomat a rakoncátlan géppel és az éhes tömeggel. Szerencséjére ekkor beállított a családi mentőcsapat és nemsokára hallottam, hogy kalapáccsal és vésővel szerelik a megátalkodottat. Ekkor, hogy én is hozzátegyek valamit a balhéhoz, könnyű sikkantással magamra öntöttem a frissiben elkészült levest. Térdig álltam a forró lében és arra gondoltam, hogy most szépen leteszem a maradékot, elegánsan kisétálok innen és többet vissza sem nézek. Végül persze megoldódott minden. Kettes sorszámú gyermekem egy közeli üzletben kitanulta a szalagcsere kalapácsnélküli módját és kiütéses győzelmet aratott a cucc felett. Férjem segítségével én is eltakarítottam konyhai ámokfutásom nyomait és végül megetettük a meglepően türelmesen várakozó éhezőket is. Miután mindenki békével távozott, Péterrel  egymásra néztünk és múlni nem akaró idétlen vihogásban törtünk ki. Ebben egyébként nagy gyakolatunk van, harminc éve, kis asszisztensekként a televízió Szabadság téri épületében küzdöttünk a minduntalan ránktámadó csillapíthatatlan röhögőgörccsel.
Hogy eredeti hőseimről is szót ejtsek, hát ők jól vannak természetesen! Bár lakást még nem találtak és átmenetileg két szobában húzzák meg magukat öten, de jókedvük töretlen. Szerencsére mindig akad egy szüinapos, akire inni lehet és hogy legyen miből ünnepelni, négyen közülük a kürtőskalács biznisz felvirágoztatására áldozzák hétvégenként tehetségüket.