Július elég komoly változásokkal köszönt be. Hazajöttek végre a kisfiúk, elméletben két és fél hónapra, persze már most látszik, hogy ez nem így lesz. Kűrtőskalács-kocsi projektjük lezárására biztosan vissza kell térniük pár napra Londonba, és egy Tate Modern-beli augusztusi fesztiválon is számítanak rájuk. Alapesetben ez fantasztikus lenne, kicsit azért árnyalja a dolgot, hogy pillanatnyilag homeless-nek számítanak Londonban. Régi szállásukról már kiköltöztek, a cumó kisebbik részét hazahozták, a többi holmijukat leparkírozták pótanyjuknál, Helennél, a londoni kűrtőskalács-királynőnél, új kérót viszont csak szeptember végétől bérelnek, mert így nem kell kiköhögnünk cirka 1500 fontot azért, hogy Maxi óriási rajztáblája és a hoppon maradt cipellők és télikabátok urasan lakhassanak a gazdik távollétében is. A családi örömökön kívűl egyéb kellemességek is történtek. Pártunk és kormányunk fokozott figyelmet fordítva egészségünkre és az ártatlan kisdedek testi és lelki fejlődésére, hipphopp átalakította a dohánypiacot és a napokban már meg is nyíltak az első polgári érzelmű trafikok. Szívnivaló ugyan még csak elvétve található bennük, viszont olyan eszement összevisszaságban nyíltak meg egymás hegyén hátán, hogy az ember már dühöngeni sem tud, csak szánakozni. Hogy lehet, hogy bár minden eszköz a rendelkezésükre áll, ezek a szerencsétlenek mindent elbaltáznak, amihez csak nyúlnak?! Mivel a szerencsés nyertesek a forgalmasabb helyeken egy kupacba tömörültek, elég komoly konkurenciaharc várható, amihez az uniformizált design és az azonos nyitvatartási idő pikáns távlatokat ad. Vajon milyen piszkos fogásokkal próbálják majd becsábítani füstfüggő honfitársainkat és kinyomni egymást az ebül szerzett, ámde tutinak látszó buliból? És persze beindult az e-útdíj rendszer is, pont ahogy a nagyfőnök megígérte. Apró probléma, hogy fél nap alatt kétszer is maga alá zuhant és hogy összevissza számol és szopja le a fuvarozócégek számlájáról a nemkevés pénzt, időnként a bizonyíthatóan külföldön tartózkodó kocsijaik után is...Úgy kell nekik, minek szaladgálnak a térképen összevissza! Maradnának a fenekükön, kényelmesen hátradőlve elszívhatnának egy rigót a vésztartalékból és fütyülhetnék a mindig aktuális dalt:
Az élet néha rossz, és te majd becsavarodsz,
és van, amikor káromkodni kell.
Ha nyomaszt a sok bal kéz,
csak fütyülj, sose balhézz,
és reménykedve nézz az égre fel!
Mert
Always look on the bright side of life!
A felhők fölött mindig kék az ég!
Jól hangzik, de azért délután, miközben a közvetítést néztem, ahol apró vezérünk hősiesen megvédett minket a ránktámadó idegen erőktől, nem pont így éreztem. A kék inkább szürkének tűnt, nembeszélve arról a heveny szégyenkezésről, ami a bucira hízott fejű, és az értelem béklyóitól immár végérvényesen megszabadult, hetyke népviseletben parádézó morvai krisztina felszólalásakor tetőzött. Eddig naívul azt képzeltem, sajátosan morbid humorérzékem majd jól megóv a testi tünetek jelentkezésétől, de mégsem. Cigaretta hiányában remegő kézzel egy pohár bort töltöttem (még tehetem, mert az alkoholárusítás átjátszása a csókosoknak még csak kósza ötlet) és azon filóztam, hogy mint mindennek, ennek is biztos megvan a maga oka. Már csak arra kell rájönnünk, hogy mégis mi?!
