Igyál még egyet és fogd rá a nyuszira...

Londonban tanuló fiaim már többször kifogásolták, hogy egyre gyakrabban felejtkezem el eredeti témámról, azaz róluk, és keverek mindenféle csipcsup napipolitikát blogomba. És ha visszagondolok,  hogy az utóbbi időkben milyen témákban futottam írói ámokot, hát nem igazuk van?! Viszont a köztünk támadt földrajzi távolság okán, nekik hálistennek fogalmuk sincs az itthoni hangulatról, arról, hogy miféle felháborító, elképesztő, vagy éppen röhejes dolgok határozzák meg mindennapjainkat. És ezek mellett szó nélkül elmenni nem könnyű, pláne nem egy ilyen rémes temperamentummal megvert örök kekecnek, mint én. De most megpróbálom jóvátenni a dolgot és beszámolok főszereplőim viharos húsvéti látogatásáról. Amit egyfelől a családot letaroló fosunk-hányunk vírus, másrészt unokahúguk részben ugyanennek a vírusnak köszönhető, idő előtti megszületése kavart meg.

A fennmaradó  kevés kis idejükben aztán mindenféle üvegek és poharak fenekére kukucskáltak a dedek, ezáltal eredményesen prolongálták a vírus okozta testi-lelki problémáikat. Sorsuk tulajdonképpen már abban a pillanatban eldőlt, amikor gépük leszállt  a lisztferihegyi betonra és beültek frissen gyógyult bátyjuk autójába. A vírus mosolyogva ott várta őket, másnap csatlakoztak is népes rokonságunk fajanszfüggő részéhez. A helyzetüket a füstölt sonkákkal támadó húsvét sem könnyítette meg. Végülis megint  lenyomtak 2 húsnélküli hónapot Londonban, most kellett feltöltődniük állati fehérjékkel, hogy a következő időszakot is túléljék. Így előbb a belső jelzésekre fittyet hányva boldogan sonkáztak, majd aztán vakmerőségüknek köszönhetően már nemcsak fittyet...Gyors regenerálódást követően baráti körükkel bejárták kedvenc alkohol lelőhelyeiket, ahol persze a tanácsot követve nemcsak egyet ittak, ez megint némi visszaesést eredményezett. Az ördögi körből Vica unokahúguk váratlan,  de szerencsés megszületése rántotta ki őket. Innentől kezdve nagybácsi üzemmódra kapcsoltak. Maxi és örök kedvence Jancsi, egymás karjaiban múlatták az időt, amire Jancsinak szüksége is volt, mert bár ő rendelt magának hugocskát, úgy tűnik a végén meggondolta magát.

Most kénytelen megszokni a jövevényt és örökre megjegyezni, hogy bizonyos folyamatok visszafordíthatatlanok. Ricsi a kisebbik fiúval, Miskával van összenőve, kapcsolatuk pukkanó buborékokra épül, ugyanis Ricsi ismertette meg a törpét a habfürdő csodájával. Az utólsó hétvégéjükön egy nagy közös pancsolással hódoltak szenvedélyüknek. Miska egyébként, bár nem ő rendelte meg, sokkal elfogadóbb a kishölggyel. Az idő nagy részében ugyan fütyül rá és saját ügyeiben jár el, de időnként elragadtatott arccal megállapítja, hogy " Bica szép!" és megcsókolja zsebibabát. Jancsi viszont azóta az élet igazságtalanságán töpreng és felszólította döbbent szüleit, hogy keressenek Vicának saját családot. Vica persze mindezekkel nem foglalkozik, napjait alvással, evéssel, vagy leginkább alvás közbeni evéssel tölti.  

A két nagybácsi pedig visszautazott Londonba, hogy megkűzdjön az utólsó trimeszter kihívásaival. És lassan összeáll a jövő évi team is, mert a kinti csapat újabb kiköltöző barátokkal, az itthoni pedig újabb hopponmaradt, aggódó, mégis büszke szülőkkel bővül. Örvendetes fejlemény még, hogy valószínűleg sikerül puritán kis cellájukat lakályosabbra cserélniük. Ricsi már megkapta a következő tíz hét programját, ami elég sűrű, a kötelező feladatokon kívűl telerakták mindenféle workshopokkal. De egy szót sem szólhat, hiszen a tutorával való beszélgetésen éppen ő maga mondta, hogy nem bánná, ha több elfoglaltsága lenne. Szóval úgy tűnik, egy cipőben jár Jancsival. Örökre megtanulta, hogy óvatosan a kívánságokkal, mert időnként valóra válhatnak. Valószínűleg Maxi is bement az egyetemre, valószínűleg ő is megkapta a programját, de erről semmit nem tudunk, mert Maxi az ügyeit most is maga intézi a nyilvánosság teljes kizárásával. 

    

A kisgavallérok fogják meg a kiskisasszonyok kezét és akkor egykéthá, subidubi...

Most sajnálom csak igazán, hogy két egyetemista gyermekem a nyirkos Anglia többszáz éves pázsitját és pluszbónuszként a velejáró uncsi demokratikus hagyományokat választotta a mi unortodox demokráciánk helyett! Amikor döntésüket különböző szempontok alapján tavaly meghozták, persze még nem tudhatták, hogy milyen fantasztikus lehetőségektől esnek el meggondolatlan és persze merőben hazafiatlan távozásukkal. Mert lehet hogy az University of the Arts London szakmai fejlődésük és további kilátásaik szempontjából nyerőbb, mint elhagyott itthoni egyetemeik, nade mit ér mindez, ha lelkük nemesítését, a másik nemmel ápolt, üdvözítő és keresztényien erkölcsös kapcsolataik elősegítését nem tartja feladatának?! Miféle egyetem, sőt miféle ország az, ahol a fiatalokat ezekkel a problémákkal magukra hagyják, ahol az állam nem gondoskodik ifjú alattvalóinak két legfontosabb csoportja, az igazi férfiak és az igazi nők ( akik máshogy, vagy még nem döntöttek e tekintetben, magukra vessenek, egyébiránt mindegy is, hiszen úgysem ők a letéteményesei a mi Új Magyarországunk jövendő sikereinek) sikeres egymásra találásáról?! A mi jövőnk zálogai azok az erkölcsös életű ifjú keresztények, akik a Bergendy szalonzenekar időtlen slágereire ropják majd a hagyományteremtő párválasztó utcabálokon, ahol két, természetesen a jóizlés határain belül maradó tapadós tangó között hasznos tanácsokat kaphatnak a lelküket marcangoló kérdésekre, persze szigorúan kereszténydemokrata szellemben. A zenekar kiválasztása nyílván gondos mérlegelés eredménye, de csak gratulálni tudok hozzá. Bergendyéken jópár generáció felnőtt már és mivel működésük meglehetősen hosszú ideje alatt sem halt ki a magyar, úgy tűnik, ezek a valahavolt fiatalok a párválasztást is sikeresen abszolválták. Szüleim generációja még a KISZ felügyelte ifiparkban ropta csinosan felöltözve. Kiskisasszonyok lehetőleg térdet takaró szoknyában, kisgavallérok nadrágzsebükbe gyűrt nyakkendővel, amit a problémamentes bejutás érdekében csomóztak ideiglenes jelleggel magukra.

Hát így valahogy...Már látom magam előtt a fidelitászos ifjak tömegeit, amint előbb izgatottan a tánclépéseket gyakorolják, majd a megszerzett tudás birtokában magabiztos léptekkel a megfelelő ifjú hölgyhöz lépnek, kezetcsókolnak neki és kinyújtott karral táncbaviszik választottjukat. A kiválasztott hölgyek természetesen nem a "Pistának jó lesz" kategóriából kerülnek ki, mindnyájan echte magyar polgári  családból származó erényes leányzók, akik önként aláírják a röghözkötést, vállalják, hogy saját karrierjüket félretéve fejenként öt -öt gyermeket hoznak világra, és persze bármikor mozgósíthatóak, ha békeügyben akad egy kis sűrgős menetelnivaló. Nézzük mit kínál ezzel szemben az elkorcsosult, hanyatló nyugat, ezenbelül is a mindig nyirkos Anglia. Míg 61-ben az ifipark nyitásakor jólfésült ifjú kommunisták, azaz mit is beszélek, ifjú magyarok a Bergendy együttes igényes zenéjére kulturáltan szórakoztak, addig mit láthattunk ( nem láthattunk) Londonban? Hát azt, hogy négy gyanúskülsejű, hosszú hajú huligán minősíthetetlen és hangos zenéje rendszeresen tömeghisztériát váltott ki a felheccelt közönségből. Szerencsére azóta ezt a balhés zenekart utólérte megérdemelt végzete és a felejtés homályába veszett, míg a mi magyar zenekarunk ma is töretlenül nyomja...



Hát erről maradnak le az én kicsikéim, pedig pompás mulatságnak ígérkezik a dolog. Ráadásul momentán semmi garancia sincs arra, hogy valamikor a nem túl távoli jövőben, nem állítanak haza valami gyanús angol, francia, olasz, norvég, japán, bissau-guineai leányzóval, hogy lenyomják a döbbent család torkán az új rokont. És akkor már itt kukucskál az a vicces lehetőség is, hogy leendő unokáim csak grannyként emlegetnek és kézzel-lábbal mutogatva kérik a reggelijüket. Soha nem hittem volna, hogy már maga a lehetőség is elégedettséggel tölt el...