2012. november 28., szerda

Zsidó-e vagy? Laza karácsonyi készülődés magyar módra...




Közeledik az első trimeszter vége, kicsikéink fél szemmel már hazafelé leskelődik. Várják őket a mohó szülők, imádott bátyjuk, pocakos sógornőjük és a két égetnivalóan édes unokaöccs, az itthoni karácsonyi illatok, a saját jól bejáratott ágyikó, az ágybahozott reggeli, a rendszeres házikoszt, amit ráadásul nem nekik kell előállítani, az itthoni barátok és persze a megfizethető árfekvésű mindenféle piák. Mindez borzasztó csábító, még pompásan működő új életük felől nézve is. Egy apróság színezi az idilli rózsaszín ( vagy tekintettel a karácsonyra, inkább piros és zöld) várakozásaikat. Az internetnek hála, kint is olvassák az itthoni híreket. Választási regisztrációról, sárga csillagos flash mobról, leminősítésről, lerottyanó egyetemekről, a rohamos lecsúszásról, a kultúra lealázásáról, turulmadárról és a feltétlenül szükséges új stadionokról,  az egész kuplerájról, ami elől elhúztak és megpróbálták a hátuk mögött hagyni. De nem lehet, mert a bűzős trutymák Londonba is utánuk szivárog, ráadásul kénytelenek önként fejest ugrani bele,  ha bizonyos időközönként hazajönnek, hogy ne szakadjanak el teljesen mindattól, ami az övék, amihez ragaszkodnak. Egyelőre legalábbis. Amíg a mérleg serpenyőjében az itthoni meghittség többet nyom a járulékos kellemetlenségeknél.  De minél jobban beilleszkednek kint, minél több barátra és saját helyre lelnek, annál rizikósabb lesz ez az összehasonlítás. Előbb utóbb alulmaradunk és akkor nekünk annyi, marad a szkájp és a vájber. És még csak haragudni sem fogunk rájuk, inkább irígykedünk majd, hogy megtehetik. Addig azonban izgatott várakozás lengi be napjainkat. Ricsi a héten leadja utolsó munkáit, Maxinak viszont jővő héten kezdődik a nagy banzáj. A divatbemutató, aminek ők tervezték a díszleteit és ahol mellesleg a munkáik is ki lesznek állítva. És jövő hét végén kezdődik a pihi. Ió...ció...vakáció!


Persze addig még elő kell készíteni a következő időszakot, dönteni arról, hogy maradnak-e meghitt tetőtéri szobácskájukban, vagy továbbállnak. Szeretnének ugyanis összeköltözni Duxyval, ahogy azt még itthon kitalálták. A szobáik ugyan rendben vannak, ezzel nincs is baj. Közel is vannak egymáshoz, de mivel többen laknak együtt, nem rajcsúrozhatnak minden este. Így viszont nem tudnak közösen főzni, leülni beszélgetni, iszogatni, vagy éppen dolgozni, ha úgy adódik. Ha együtt laknának, mindez nem jelentene problémát, a  vásárlás és főzés pedig közösen egyszerűbb és olcsóbb is lenne. Nem beszélve arról a nem kevés fontról, amit távollétükben is ki kell perkálni az üres szobákért. Egyszerűbb lenne felmondani és januárban már az új helyre visszamenni. A motyójukat pedig leparkolhatnák addig valahol. Kicsit ugyan későn kapcsoltak, tekintve hogy féllábbal már itthon vannak, de hátha. Turbó sebességre kapcsolva nézik a lakáshírdetéseket és jobb híján mindenféle buszokon borozgatnak.



 
     

2012. november 25., vasárnap

Van élet a halál után! Óvatos optimizmus a béka segge alól.


Nézegetem fiaim londoni képeit és megpróbálok erőt meríteni a helyes pofájuk láttán és tervezgetni azt a jövőt, amiben hinni kell, de egyre nehezebb. "Na, az aztán tényleg nem a mi évünk volt!"  Így emlékszünk majd jobb időkben 2012-re, persze csak ha lesznek egyáltalán ilyen idők. Ezidőtájt erre még nem sok jel mutat, de sosem lehet tudni. Addig is két útmutatást tartok szem előtt. Az egyik, miszerint "Tartsuk szárazon a puskaport" magától a hőn szeretett nagyvezírtől származik, illetve ő nyúlta és harcolta le utóljára. A másik, szívemnek sokkal kedvesebb gondolat a nagyszerű Coco Chanelé,  ez viszont tuti saját tulajdon, és arra bíztat, hogy minél szarabbul érezzük magunkat, annál jobban kell kinéznünk. Rokonszenves hozzáállás, és ha ezt teljesíteni tudom, nosza ide nekem bármilyen szépségversenyt, nyomban lealázom a tizenéves ropilányokat! Azért, ha továbbgondolom a dolgot, rögtön felmerül bennem egy kérdés: Mennyit szenvedhet vajon az a szegény Penelopé Cruz?!
Egyetlen pozitívuma azért mégis van ennek az elcseszett évnek: Ricsi és Maxi végre elindult, hogy belakja a nagyvilágot. Ez ugyan olyan terheket ró mind anyagilag, mind lelkileg az egyébként is leamortizálódott családra, hogy örülhetünk minden sikeresen túlélt hétnek. A léc folyamatosan rezeg, de valami csoda folytán, dacolva a gravitációval, eddig a helyén maradt. A családi és a baráti körön belül persze megoszlanak a vélemények a projekttel kapcsolatban. Érzelmi oldalról közelítve egyértelmű, hogy bármi áron, de meg kellett lépni a dolgot. Ám az ésszerűség oldaláról nézve az is felmerült, hogy miért nem dolgozni mentek ki, és egy év múlva, amikor félretettek már valamennyit, elkezdhették volna az egyetemet is. Ezt az álláspontot egy olyan barátunk képviselte, aki annak idején így csinálta. A dolog azért nem ilyen egyszerű. Egyrészt, mert az egyetemek, ahová felvették a srácokat, tényleg élvonalbeliek, nem szabad kockáztatni a megszerzett helyüket. Másrészt az előbb dolgozz, aztán tanulj módszer saját bátyjuknak sem jött be. Annyit kellett dolgoznia az egyszerű létfenntartáshoz, hogy semmi másra nem maradt energiája. És ez is Londonban történt, a paraméterek tehát  valószínűleg ugyanazok. A fordított sorrendnél ráadásul a lakás is olcsóbb, mert diákként nem kell helyi adót fizetniük és a munkánál is kedvezőbb elbírálás alá esnek, ha nem kiszédelgett csóró magyar munkavállalókként, hanem londoni elitegyetemek hallgatóiként próbálkoznak. Januártól pedig, ha végre meglesz a szükséges NI számuk, akkor szabad a pálya az egyetemi állásközvetítőnél is. És ne felejtsük el a folyton változó itthoni játékszabályokat se! Ki garantálja, hogy jövőre, amikor a felvételizők nagy része már eleve külföldi egyetemben gondolkodik, nem csúsztatnak be egy sunyi törvényjavaslatot, hogy magyar gyereknek magyar egyetem, oszt jónapot?
Amikor azzal keserítem magam, hogy ami most pár év alatt földbeállt, azt vajon hány év alatt fogjuk onnan kirángatni és ez hogy aránylik a hátralévő munkaképes éveinkhez, hát ez nem tölt el felhőtlen boldogsággal. Bár ilyenkor eszembe jut az a fürge olasz nyugdíjas csoport, akikkel pár éve szilveszterkor  egy tengerparti szállodában találkoztunk (igen, ilyen is volt).  Ékszerekkel teleaggatva, üdvözült mosollyal és fáradhatatlanul  figuráztak a parketten, amikor mi már rég a kispárnánk után sóhajtoztunk. Meg is állapítottuk rögtön, hogy van még remény, mert  immár bebizonyosodott, van élet a halál után!    

2012. november 19., hétfő

A sárgacimkés Levis bosszúja, avagy Röltex Rózsi visszatér


Ez a bejegyzés kívételesen nem távollevő kicsikéimről szól, hanem inkább rólam. Tinikoromban az életcélom elsősorban a megfelelő ruhatár összeállítása volt. Egy narancssárga cimkés Levis megszerzése és a hozzá pompásan passzoló fehér kínai tornacsuka, plussz bónuszként egy alföldi papucs és egy klumpa, és úgy éreztem, vagyok valaki, révbe értem, az életem teljessé vált. Később már úgy gondoltam, nemcsak a ruha, inkább a barátság teszi teljessé az életet. Ezt az időszakot a mindig nyitott ajtó, a délutánig tartó közös reggelik, az éjszakába nyúló beszélgetések és több hektó vodkanarancs elfogyasztása tette felejthetetlenné. Aztán jött a rendszerváltás, ami elvette a kései reggeliket, a barátságokat, a kitolódott gyerekkort, a boldog felelőtlenséget és elvette a sárgacimkés Levist is. De megkaptuk helyette a világot, ami hirtelen kinyílt. Bármikor utazhattunk, ráadásul végre nem kellett kényszeres vásárlással múlatni a külföldön töltött drága időt. Mert a vágyott cuccok házhoz jöttek, ugyanazt megvehettük itthon is és lassan, ahogy természetessé vált, hogy bármit megkaphatunk, a vágy is elmúlt. Amihez bármikor hozzájuthatsz, azt nem veszed meg, mert már nem jelent többet önmagánál, nem a vágyott élet pici darabkája és jelképe, csak egy szimpla árucikk, pont mint egy kiló hús. A sárgacimkés Levisnek tehát lealkonyult. Már nem volt életcél, nem jelentett többet önmagánál, egyszerű gatya lett belőle, sőt, ebben a minőségében lecserélhetővé is lett szegény. Jöttek más gatyák, azok is jók voltak, már nem a gatya diktált, hanem a fenék. Amelyikben komfortosabban elvolt, na az a gatya nyert. Ennyi. Jó volt nem vágyni tárgyakra, mindenféle márkás darabokra, persze ehhez kellett az a tudat, hogy a cuccok itt vannak, hogyha akarod, ha tényleg szükséged lesz valamire, akkor csak bemész a megfelelő helyre és viheted. És ez így volt a kajákkal, illatszerekkel, gyerekjátékokkal, barkácscuccokkal, műszaki kütyükkel is, szóval bármivel. Ha vásárolni akarsz, vár a Cora, a Bricostore, az Electroworld és a többiek. Hát ennek már annyi, úgy tűnik. Megint jönnek a trafikok, az Ezermester boltok, jön a Röltex Rózsistól, az Otthon áruház ezeraprócikkosztályostól, jönnek a Háztartási boltok a hypo- és festékszaggal és a Nettodorral, meg a Rakéta porszívó a kivehető ajtós NDK csodával és megint felértékelődhet az a bizonyos sárgacimkés is. Hátraarcot csinálunk és kitörlünk húsz évet az életünkből.





 Londonba távozott gyerekeim, Ketteske és Hármaska ebből (is) szerencsére kimaradnak, de hogy itthon maradt bátyjuk megszívja, na az már tuti. De ha ő nem, gyerekei, ezek az édes fickók biztosan. Mert lehet, hogy papírpelenka és Nuk cumi még lesz egy darabig, ráadásul idővel el is lehet hagyni őket, de mi lesz a többivel? Ők ráadásul a gyerekeknek abba a 40 százalékába tartoznak, akik a jó Semjén szerint nem is családba születtek, hanem csak valahogy mellékesen lettek. Még jól emlékszem, 76-ban apjuk születésénél, a kórházban mekkora döbbenetet váltott ki nemcsak fiatal korom, hanem lánynevem is. Valamit, bár nem sokat, javított a helyzetemen, amikor kiderült, hogy nevem ellenére mégiscsak van egy férjem is, mégha hasonlóan zsengekorú is, mint én. Nekünk még eszünkbe sem juthatott az az eretnek gondolat, hogy akár "vadházasságban" is élhetnénk. Tiltakozásunk abban merült ki, hogy megtartottam nevem és az, hogy első pénzzavarunkban villámgyorsan eladtuk a jegygyűrűnket is. Aztán változtak az idők, bátrabban és őszintébben éltünk, azt hittem, ez soha többet nem lesz téma. Hát istenem, tévedtem. Az istenem persze ebben az esetben nem több, mint egy felelőtlenül használt fordulat. Ugyanis semmilyen kapcsolatban nem állok a nevezett illetővel és nem igazán hiszek létezésében sem. De ha mégis, én akkor sem várok tőle semmit, viszonzásul viszont nem is helyezem rá a felelősséget viselt dolgaimért. Ez a mentalitás most persze éppen annyira nem kompatibilis az elvárásokkal és nem méltó egy NER polgárhoz, mint annak idején a Lenin kezébe nyomott zsíroskenyéren vihogni, vagy a világnézetünk alapjai órákon köpőcsövezni. Szóval most, hogy felszámolunk mindent, amit az elmúlt húsz év hozott és vadul vágtatunk vissza az időben, felmerül bennem a kérdés: Nem kaphatnék vissza néhány kacatot a múltamból? Nem mindet, csak azt a néhányat, ami azóta is hiányzik, pl a férjem dús hullámos haját, a mindig nyitott ajtót és a reggeliket a barátokkal. Cserében lemondok a sárgacimkésről...

  

2012. november 15., csütörtök

Minden ideköt? Egy nagy lószart!





Érdekes film, sokat elárul megrendelőiről. Arról, hogy lövésük sincs a fiatalok valós helyzetéről, problémáiról, vágyairól és távozásuk, vagy akár maradásuk okairól. Arról, hogy bár lassan minden lehetőséget elzárnak előlük, módszeresen tönkreteszik a felsőoktatást és ezzel persze a jövőbeni lehetőségeiket, mégis szeretnék rájuk lőcsölni a felelősséget, bennük próbálnának lelkifurdalást ébreszteni, ha ebből köszönik, inkább nem kérnek és  jobb híján máshol próbálnak boldogulni. Arról, hogy azt hiszik, elhagyni az országot, szülőt, nagyszülőt, testvéreket, barátokat, gyerekkori emlékeket, itthagyni az ismert helyeket, illatokat, múltat és jövőt, hogy ez mind nem több, mint egyetlen kis gurulóssal elegánsan bevágódni egy taxiba és irány a Lisztferihegy?! Két olyan fiú anyjaként, akik már meglépték (megléptek) ezt az egyáltalán nem könnyű lépést, elmondhatom, egy nagy lószart ennyi. Felülni egy gépre és elrepülni, az már semmi. Ami előtte van, na az a szar. Szembesülni azzal, hogy menni kell, mert itt rossz lenni, mert megfojtja az embert ez a nyúlós, taknyos, gusztustalan valami, ami egyre csak árad a tévéből, internetről, újságokból, amit a levegővel együtt beszívunk nap, mint nap. Végignézzük, hogy szüleink álmai rombadőlnek és most már a mieink következnek. Hogy a Ponthatár bulinak vége, a bejutás mámora elmúlt, és ezzel együtt jött a felismerés, hogy talán nincs is értelme elvégezni az egyetemet, mert utána csak a nagy semmi jön. Vagy a pompás új ötlet, a minimálbérnél is alacsonyabb pályakezdő bér? Hát ebbe kár belenyomni öt évet. Ráadásul ez az öt év sem örömmámor. A jószándékú, ám megalázó helyzetben lévő tanárok és egyre kevésbé lelkes hallgatóik próbálnak még valami egyetemféle társasjátékot játszani, egyre súlyosbodó eszközhiány és elmaradó előadások közepette. Tényleg ennek kéne idekötnie? Szülőként, bármennyire fáj is, azt kell mondanunk, menjetek, ha van hova, menjetek gyorsan, amíg még lehet, amíg még úniós polgárként megtehetitek!  És mi van a határ túloldalán? Ezt nem is kéne konkretizálni, mert lassan mindegy, hogy melyik irányba nézünk, lassan mindenhol jobb lesz, mint itthon. De a mi esetünkben a konkrétum London. A többéves előkészületek alapján kijelenthetjük, hogy egy londoni egyetemre bejutni nem nehezebb, mint egy ittenire. Persze spéci nyelvvizsga kell hozzá és naná, hogy nem németből. Ezek az egyetemek aztán változatos színvonalat képviselnek, de adott esetben egy gyenge kinti diplomája is többet ér, mint az itthoni top. Ráadásul a hosszas rákészülésnek hála, gyerekeim igazán jó helyekre jutottak be és az első hónapok tapasztalatai azt mutatják, megérte. Megérte beleugrani a bizonytalanságba, elviselni az otthontalanságot, a közösen bérelt egyetlen büdi kis manzárdszobát, a sajátkezűleg készített szörnyű kajákat...Mert kiszakadva az itthoni trutymóból, lelkesen és várakozással telve járnak be az egyetemre, ahol nem maradnak el az órák, ahol elképesztő eszközpark van, ahol a könyvtártól könnybelábad az ember szeme, ahol mindennap egy új kihívás és ahol mindig történik valami, amiért érdemes bemenni. Ahol egy nagyon vegyes és színes társaság egyenrangú tagjai, akik kíváncsiak egymásra és respektálják egymást. Egyelőre ennyi a dolog hozadéka és már ez sem kevés. Diplomával a kézben viszont újabb lehetőségek nyílnak meg előttük és attól tartok, akkor az ország aranytartalékára, a tömegével visszatérő diplomásokra vonatkozó otromba és cinikus Mekkmesteri jóslat is megdől. Ideje lenne néhány cégért leverni és a szabósággal megpróbálkozni, tudjátok, az volt az egyetlen, ami Eleknek is bejött!            

2012. november 13., kedd

Hüje H&M!

Az időjárást tekintve, novemberre szépen összecsiszolódtunk a nyirkos és ködös Londonnal, fiaim új lakhelyével. Ez persze nem feltétlen öröm, hiszen Angliát nem pont az időjárása miatt szeretjük. A srácoknak is tele van már a kalucsnija (hócipője) az állandó esővel, de őket azért kárpótolja új és izgalmas életük. Nekünk itthon ezzel szemben csak a deprimáló, taknyos idő jut. Londonban egyébként teljes gőzzel beindult a karácsonyi őrület is, fények, csillogás, tömeg, árudömping...Az árudömpingről most persze először az a pimaszság jut eszembe, hogy a H&M mindenféle magyarázat nélkül visszautasította az én gyönyörű, okos és tehetséges kicsim jelentkezését az egyébként nem nagyon ígéretes árufeltöltői állásra. Hüje H&M! Nem is értem, hogy jönnek ehhez, bár tény, hogy Maxi a munkát leginkább csak hírből ismeri, ennélfogva nincs semmiféle személyes tapasztalata, gyakorlata sem. De micsoda lehetőség lett volna megnyerni maguknak, hogy fantasztikus, bár valóban erősen másirányú képességeit, hacsak heti nyolc órában is, de a divatipar fellendítésének szolgálatába állítsa! Nem éltek vele a tökfejek, ezzel magukat és sajnos Maxit is megfosztották a fellendüléstől. Maxi esetében ez a fellendülés elsősorban anyagi és igen pontosan mérhető lett volna, ugyanis hetente sok-sok font bekettyenésével járt volna. Így viszont személyében nemcsak a polcfeltöltés leendő géniuszát bukták el, hanem egy potenciális vásárlójukat is, mert jogos felháborodásában és szűkre szabott anyagi lehetőségei miatt Maxi nyomban átpártolt a csóró londoni egyetemisták mentsvárához a Primarkhoz. Ebben támogatja bátyja is, aki valószínűleg ugyanúgy megkapja a maga selyemzsinórját az ostoba rongyosoktól a napokban. Pályaválasztásuk ezután valószínűleg éles kanyart vesz és hátat fordítva a divatszakmának, kénytelenek lesznek munkaerejüket a fogyasztói társadalom egyik mételyének, a Tesco-nak szolgálatába állítani. Már amennyiben aspirálásukat kedvezően fogadják. Ez azért is fontos lenne, mert az az összeg, amivel így az otthonról érkező ellátmányt kiegészíthetnék, lehetővé tenné, hogy vásárlóként a jövőben is elkerülhessék munkaadójukat. És ez igazán érthető és méltányolandó törekvés, nem?  

jumper_jeans_boots_hat jacket_jumper_chinos_boots      jacket_waistcoat_shirt_chinos_2   

2012. november 9., péntek

Akkor most kinél van a puska, a nyúlnál, vagy a Zaránál?




  Az elmúlt hetek tapasztalatai alapján kijelenthetjük, hogy munkát találni Londonban sem könnyű. Plusz bónuszként lényegesen megnehezíti a dolgot, ha a keresgélőknek még feltételeik is vannak. Ha nem a leendő munkahelyhez próbálnak alkalmazkodni, hanem fordítva, elvárják, hogy hozzájuk alkalmazkodjanak. A régi szabályt mindenki ismeri: a munkához úgy kell hozzáállni, hogy mások is hozzáférjenek. Ezt az elvet magukévá tették gyermekeim is. Hétköznap nem, hétvégén talán, szünetben viszont végképp nem. Egyetemi elfoglaltságaik és (legalábbis lélekben) kétlaki életük miatt persze nem is tehetnek mást, mégis a munkát adó cégek oldaláról nézve kicsit arra a pimasz nyúlra emlékeztetnek, aki azt hiszi, nála van a puska. És mivel NI számuk még hetekig nincs, az már biztos, hogy az egyetemi munkaközvetítőnél csak a karácsonyi szünet után regisztrálhatnak. Addig csak a zavarosban halászhatnak. Vagyis apróhírdetéseket mazsoláznak, feltöltési szándékkal üres Zara és H&M polcokra ácsingóznak. Szóval elmondhatjuk, hogy ezt a projektet talán kicsit lazábban futtatták a srácok, mint az összes többit. Lakhatás, kinti mobil, bankszámla, a fontossági sorrend nagyjából így nézett ki, a pénzkeresés inkább bohó képzelgés maradt. De a kiköltözésük lényege mégsem ez, vagy hogy egy majdnem klasszikust idézzek: "Ne erről témázzunk, arról témázzunk, ami a téma!" A lényeg, hogy az egyetemi dolgaik pompásan alakulnak. Az első akadályokat jól vették, a léc meg sem rezdült, nyelvi nehézségeik, kulturális problémáik nincsenek. Feldobottak és erősen inspiráltak a feladatoktól, olyan képességeikre derült fény, amikre itthon nem, sőt olyanokra, amikre itthon szükség sem volt. Ez főleg Ricsire érvényes, az LCC mintha lehántaná róla a csomagolást: a lustaságot, a kényelmességet és ami a legfontosabb, a gátlásokat. Azt, hogy későn érő típus, azt mindig sejtettük, hiszen volt alkalmunk végignézni "ikerbátyja" magára találását, aki ugyan 13 évvel beelőzte, de külső és belső jegyeik alapján mégis egypetéjűeknek tűnnek. 



Szóval Londonországban egy új pasi van születőben, neki már csak emiatt is megérte elhagyni a langymeleg családi fészket, és az itthoni, kényelmes elfoglaltságot jelentő bölcsészkart. Öccsénél nincs ilyen látványos változás, ő itthon is mindent végigvitt, amit kitalált, semmi sem téríthette le saját útjáról. És ha ezt a hagyományt folytatja kint is, tutira mindent kiprésel magának a szembejövő lehetőségekből. Közben pedig csúcsrajárathatja vélt, vagy valós szakácsművészetét is. Bár ahogy sürűsödik a programjuk, a boltból egyre többször távoznak hónuk alatt új barátjukkal, az egyfontos, készre tuningolt lasagnéval. Pedig ha valamiben alaposan kipróbálták magukat, az az olasz konyha! De hiába, a főzésre rá kell készülni, és nemcsak az alapanyagok szintjén, hanem lelkileg is.
     

2012. november 5., hétfő

Zara, H&M és a többiek...avagy mi a fene az az NI szám és a part time job?!


Ennek a képnek természetesen semmi köze sem a címhez, sem  a szöveghez. Miskát kicsit sem érdekli a Zara, pláne nem holmi NI számok. London is csak annyiban, hogyha laptoppal a hónom alatt érkezem, akkor lelkesen rohan, hogy ő is kápóljon egyet Rixivel és Maksival. De ennek az édesen ördögi mosolynak nem tudtam ellenállni. Az említett fiúk viszont már lassan két hónapja londoni lakosok. Egyetemre járnak, van már bankszámlájuk és kinti mobilszámuk, laknak, vásárolnak és több kevesebb sikerrel főznek maguknak, esznek is, és persze minden nap hosszasan közlekednek. Csak egy dolog van, amiről mindig visszapattannak, ami sehogy sem akar összejönni, naná, hogy az a fránya munka. Hetek óta ezen rugózunk. NI szám és part time job a jelszó, az események pedig több szálon futnak. Adóhivatal rendszeres zaklatása telefonon, izgatott levelezés az egyetemi munkaközvetítő irodával, internetes hirdetések lázas böngészése. És ezzel körülbelül ki is merítették a rendelkezésükre álló eszköztárat. De nem adjuk fel és itt a többesszámegyesen van a hangsúly! Mert itthonról folyamatos nyomás alatt állnak szegény fiúk. A Zara és a H&M pedig kivételesen nem elsősorban az aktuális úrivat szempontjából, vagy shoppingolási vadászterületként áll az érdeklődésük középpontjában, hanem sokkal inkább raktározási és árufeltöltési szempontból. Merthogy ilyen részmunkaidős állásokat lehet kifogni és ez még mindig vonzóbb meló, mint tömény olajszagban krumplit sütögetni a Mekdonyóban, vagy az üres söröspoharakat begyűjteni a spicces törzsvendégek orra elől valamelyik pubban. És sajnos ahhoz, hogy időnként ők is spicces vendégként tetszeleghessenek, előbb dolgozniuk kell, mert az itthoni ellátmány véges.


 
És végül egy szomorú kép itthonról. A halottak napját balatoni víztelenítéssel töltöttük. A kitüntetett nap jegyében friss téligumikkal, ámde lötyögő kerékkel vágtunk neki a túrának és döngettünk lefelé az autópályán, természetesen a megengedett sebességgel. De úgy látszik mi száz évre vagyunk kalibrálva, mert vissza is hozott minket a rosszul rögzített kerék és csak a parkolásnál esett ki diszkréten az egyik csavar. Ami szomorú, az pedig a Balcsi. Merthogy éppen elfogyóban van, de remélem ez az undoritóan nyirkos ősz visszagyógyítja és tavasszal, a víz kinyitásakor már a megszokott kép fogad minket.








2012. november 3., szombat

Pohárra fel! Halloween és egyebek...


Félig már túl vagyunk a Halottak Napja / Halloween / Mindenszentek- nem kívánt törlendő- hosszú hétvégén  és ráfordulunk az Advent / Mikulás / Karácsony / Szilveszter ünnepkörre, amit idén a szokásosnál is jobban várunk, mert három hónap után végre hazalátogatnak a fiúk. Egy hónap szünetük van és ezt szándékuk szerint itthon, családi körben és persze folyamatos táplálékfelvétellel töltik. Húst hússal a jelszó, mivel ebből van a legnagyobb hiány a londoni hűtőszekrényükben. Babot viszont ezidő alatt semmilyen formában nem szeretnének a tányérjukon látni. Pedig számtalan ötletem lenne.
A fiúk az elmúlt napokban egyetemi elfoglaltságaik mellett munkaügyi próbálkozásokkal múlatták az időt. Kiderült, hogy az egyetemi munkaközvetítőnél csak akkor regisztrálhatnak, ha megvan már az NI számuk. Ez az angol adó- és társadalombiztosítási szám, amit az adóhivatal ad ki. Hát ilyennel még nem rendelkeznek, pedig már egy ideje bejelentkeztek a hivatalban. Most az interjúra várnak, ezután kapják meg az igazolványt. Dolgozni általában enélkül is lehet, csak rosszabb feltételekkel. Vicces, hogy pont az egyetemi munkaközvetítő a kivétel, pedig náluk pontos nyilvántartás van a diákokról. A gondokon nagyvonalúan felülemelkedve a srácok látogatást tettek egy jópofa pubban, amit meggondolatlanul posztoltak is. Nosza rákerestem a helyre és rögtön tudattam is az önfeledten söröző dedekkel, hogy ott bizony éppen pincéreket keresnek Ez nem volt szép tőlem és igazából értelme sem volt, mert kiderült, hogy tapasztalt munkaerőt keresnek, nem kicsit lelkes amatőröket. Viszont ezek után a dedek biztos meggondolják, mit tegyenek fel a faszbukra.


 





Most tehát megint várunk, de ezzel párhuzamosan a fellelhető hírdetések lelkes böngészése is folyik. Ricsi jelentkezett egy H&M hírdetésre, ahol hétvégi munkát ajánlanak, most ott is várólistán van. Szeme előtt többek között  a munkatársként olcsóbban megvásárolható cumók tömkelege is ott lebeg. Maxi praktikus szempontból közelíti meg a dolgot, ő kényelmes típus, ezért inkább valami telefonos munkát próbál becserkészni.