A kisgavallérok fogják meg a kiskisasszonyok kezét és akkor egykéthá, subidubi...

Most sajnálom csak igazán, hogy két egyetemista gyermekem a nyirkos Anglia többszáz éves pázsitját és pluszbónuszként a velejáró uncsi demokratikus hagyományokat választotta a mi unortodox demokráciánk helyett! Amikor döntésüket különböző szempontok alapján tavaly meghozták, persze még nem tudhatták, hogy milyen fantasztikus lehetőségektől esnek el meggondolatlan és persze merőben hazafiatlan távozásukkal. Mert lehet hogy az University of the Arts London szakmai fejlődésük és további kilátásaik szempontjából nyerőbb, mint elhagyott itthoni egyetemeik, nade mit ér mindez, ha lelkük nemesítését, a másik nemmel ápolt, üdvözítő és keresztényien erkölcsös kapcsolataik elősegítését nem tartja feladatának?! Miféle egyetem, sőt miféle ország az, ahol a fiatalokat ezekkel a problémákkal magukra hagyják, ahol az állam nem gondoskodik ifjú alattvalóinak két legfontosabb csoportja, az igazi férfiak és az igazi nők ( akik máshogy, vagy még nem döntöttek e tekintetben, magukra vessenek, egyébiránt mindegy is, hiszen úgysem ők a letéteményesei a mi Új Magyarországunk jövendő sikereinek) sikeres egymásra találásáról?! A mi jövőnk zálogai azok az erkölcsös életű ifjú keresztények, akik a Bergendy szalonzenekar időtlen slágereire ropják majd a hagyományteremtő párválasztó utcabálokon, ahol két, természetesen a jóizlés határain belül maradó tapadós tangó között hasznos tanácsokat kaphatnak a lelküket marcangoló kérdésekre, persze szigorúan kereszténydemokrata szellemben. A zenekar kiválasztása nyílván gondos mérlegelés eredménye, de csak gratulálni tudok hozzá. Bergendyéken jópár generáció felnőtt már és mivel működésük meglehetősen hosszú ideje alatt sem halt ki a magyar, úgy tűnik, ezek a valahavolt fiatalok a párválasztást is sikeresen abszolválták. Szüleim generációja még a KISZ felügyelte ifiparkban ropta csinosan felöltözve. Kiskisasszonyok lehetőleg térdet takaró szoknyában, kisgavallérok nadrágzsebükbe gyűrt nyakkendővel, amit a problémamentes bejutás érdekében csomóztak ideiglenes jelleggel magukra.

Hát így valahogy...Már látom magam előtt a fidelitászos ifjak tömegeit, amint előbb izgatottan a tánclépéseket gyakorolják, majd a megszerzett tudás birtokában magabiztos léptekkel a megfelelő ifjú hölgyhöz lépnek, kezetcsókolnak neki és kinyújtott karral táncbaviszik választottjukat. A kiválasztott hölgyek természetesen nem a "Pistának jó lesz" kategóriából kerülnek ki, mindnyájan echte magyar polgári  családból származó erényes leányzók, akik önként aláírják a röghözkötést, vállalják, hogy saját karrierjüket félretéve fejenként öt -öt gyermeket hoznak világra, és persze bármikor mozgósíthatóak, ha békeügyben akad egy kis sűrgős menetelnivaló. Nézzük mit kínál ezzel szemben az elkorcsosult, hanyatló nyugat, ezenbelül is a mindig nyirkos Anglia. Míg 61-ben az ifipark nyitásakor jólfésült ifjú kommunisták, azaz mit is beszélek, ifjú magyarok a Bergendy együttes igényes zenéjére kulturáltan szórakoztak, addig mit láthattunk ( nem láthattunk) Londonban? Hát azt, hogy négy gyanúskülsejű, hosszú hajú huligán minősíthetetlen és hangos zenéje rendszeresen tömeghisztériát váltott ki a felheccelt közönségből. Szerencsére azóta ezt a balhés zenekart utólérte megérdemelt végzete és a felejtés homályába veszett, míg a mi magyar zenekarunk ma is töretlenül nyomja...



Hát erről maradnak le az én kicsikéim, pedig pompás mulatságnak ígérkezik a dolog. Ráadásul momentán semmi garancia sincs arra, hogy valamikor a nem túl távoli jövőben, nem állítanak haza valami gyanús angol, francia, olasz, norvég, japán, bissau-guineai leányzóval, hogy lenyomják a döbbent család torkán az új rokont. És akkor már itt kukucskál az a vicces lehetőség is, hogy leendő unokáim csak grannyként emlegetnek és kézzel-lábbal mutogatva kérik a reggelijüket. Soha nem hittem volna, hogy már maga a lehetőség is elégedettséggel tölt el...