Londonban tanuló fiaim már többször kifogásolták, hogy egyre gyakrabban felejtkezem el eredeti témámról, azaz róluk, és keverek mindenféle csipcsup napipolitikát blogomba. És ha visszagondolok, hogy az utóbbi időkben milyen témákban futottam írói ámokot, hát nem igazuk van?! Viszont a köztünk támadt földrajzi távolság okán, nekik hálistennek fogalmuk sincs az itthoni hangulatról, arról, hogy miféle felháborító, elképesztő, vagy éppen röhejes dolgok határozzák meg mindennapjainkat. És ezek mellett szó nélkül elmenni nem könnyű, pláne nem egy ilyen rémes temperamentummal megvert örök kekecnek, mint én. De most megpróbálom jóvátenni a dolgot és beszámolok főszereplőim viharos húsvéti látogatásáról. Amit egyfelől a családot letaroló fosunk-hányunk vírus, másrészt unokahúguk részben ugyanennek a vírusnak köszönhető, idő előtti megszületése kavart meg.
A fennmaradó kevés kis idejükben aztán mindenféle üvegek és poharak fenekére kukucskáltak a dedek, ezáltal eredményesen prolongálták a vírus okozta testi-lelki problémáikat. Sorsuk tulajdonképpen már abban a pillanatban eldőlt, amikor gépük leszállt a lisztferihegyi betonra és beültek frissen gyógyult bátyjuk autójába. A vírus mosolyogva ott várta őket, másnap csatlakoztak is népes rokonságunk fajanszfüggő részéhez. A helyzetüket a füstölt sonkákkal támadó húsvét sem könnyítette meg. Végülis megint lenyomtak 2 húsnélküli hónapot Londonban, most kellett feltöltődniük állati fehérjékkel, hogy a következő időszakot is túléljék. Így előbb a belső jelzésekre fittyet hányva boldogan sonkáztak, majd aztán vakmerőségüknek köszönhetően már nemcsak fittyet...Gyors regenerálódást követően baráti körükkel bejárták kedvenc alkohol lelőhelyeiket, ahol persze a tanácsot követve nemcsak egyet ittak, ez megint némi visszaesést eredményezett. Az ördögi körből Vica unokahúguk váratlan, de szerencsés megszületése rántotta ki őket. Innentől kezdve nagybácsi üzemmódra kapcsoltak. Maxi és örök kedvence Jancsi, egymás karjaiban múlatták az időt, amire Jancsinak szüksége is volt, mert bár ő rendelt magának hugocskát, úgy tűnik a végén meggondolta magát.
Most kénytelen megszokni a jövevényt és örökre megjegyezni, hogy bizonyos folyamatok visszafordíthatatlanok. Ricsi a kisebbik fiúval, Miskával van összenőve, kapcsolatuk pukkanó buborékokra épül, ugyanis Ricsi ismertette meg a törpét a habfürdő csodájával. Az utólsó hétvégéjükön egy nagy közös pancsolással hódoltak szenvedélyüknek. Miska egyébként, bár nem ő rendelte meg, sokkal elfogadóbb a kishölggyel. Az idő nagy részében ugyan fütyül rá és saját ügyeiben jár el, de időnként elragadtatott arccal megállapítja, hogy " Bica szép!" és megcsókolja zsebibabát. Jancsi viszont azóta az élet igazságtalanságán töpreng és felszólította döbbent szüleit, hogy keressenek Vicának saját családot. Vica persze mindezekkel nem foglalkozik, napjait alvással, evéssel, vagy leginkább alvás közbeni evéssel tölti.
A két nagybácsi pedig visszautazott Londonba, hogy megkűzdjön az utólsó trimeszter kihívásaival. És lassan összeáll a jövő évi team is, mert a kinti csapat újabb kiköltöző barátokkal, az itthoni pedig újabb hopponmaradt, aggódó, mégis büszke szülőkkel bővül. Örvendetes fejlemény még, hogy valószínűleg sikerül puritán kis cellájukat lakályosabbra cserélniük. Ricsi már megkapta a következő tíz hét programját, ami elég sűrű, a kötelező feladatokon kívűl telerakták mindenféle workshopokkal. De egy szót sem szólhat, hiszen a tutorával való beszélgetésen éppen ő maga mondta, hogy nem bánná, ha több elfoglaltsága lenne. Szóval úgy tűnik, egy cipőben jár Jancsival. Örökre megtanulta, hogy óvatosan a kívánságokkal, mert időnként valóra válhatnak. Valószínűleg Maxi is bement az egyetemre, valószínűleg ő is megkapta a programját, de erről semmit nem tudunk, mert Maxi az ügyeit most is maga intézi a nyilvánosság teljes kizárásával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése