2013. augusztus 20., kedd

"Magyarország lenni antibiznisz, kell csinálj bluff!"

Üzleti kalandorkodásom hajnalán egy Vas utcai kis üzletre vetettem szemet. Szimpatikus portugál tulajdonosa emígyen osztotta meg velem Magyarországon szerzett keserű tapasztalatait: Magyarország antibiznisz! Ha akarod siker, kell csinálj bluff! Az üzenet első része símán átjött, pláne, hogy eddig is így gondoltam. De vajon mi az a bluff?! Hol kell csinálnom és kivel?! Kissé irigyeltem a közel két méteres, kisportolt Paulót, gondoltam, mit neki egy bluff, de én jobb napjaimon is legfeljebb 160 vagyok...A rejtély hamar megoldódott. A bluff egyszerű blöff, azaz olyan ordas hazugság, melyben komoly, ámde nem létező kapcsolati tőkéddel próbálod lekenyerezni az utadban álló csököttagyú hivatalnokot. Paulo például nemes egyszerűséggel az Orbán család kedves barátjaként mutatkozott be mindenféle, szúrós tekintetű  önkormányzati előadóknak, ami lássuk be, egy rövid ideje itt élő, nyelvünket nem 100 %-os hatásfokon használó sráctól szép teljesítmény. Ám bluff ide, vagy oda, Paulo végül a lefarcolás mellett döntött, hazahúzott a fehér városba és naná, hogy elfelejtett magával vinni. Így aztán én is egy másik üzlet mellett kötöttem ki. Kisebb is, szuterén is, de nem kellett bluff. Legalábbis eddig! Most azonban, hogy közeleg a kitűzött nyitás időpontja és engedélyünk még nincs, gyakran eszembe jut a langaléta portugál.


Hiába csörömpölnék fakanalaimmal, izzítanám lábaskáimat, amíg a hatósági állatorvos, aki úgy tűnik illegalitásba vonult egy időre, nem nyílvánítja tiptopnak kis bérleményemet. Addig nincs leves, ámde van már beletolt nemkevés pénz, bérleti díj,  számlahegyek, na meg a frusztráció. Mától van még 12, azaz tizenkettő napunk arra, hogy minden a helyére kerüljön, és minden hatósági engedély is bekeretezve elfoglalja helyét a frissen festett falon. Mivel a pénztárgép mizériát prolongálták, még ellébecolhatunk pár hónapig az üzletben fellelhető cuccal. Már csak meg kéne tanulnom kezelni, amihez úgyszólván minden képesség hiányzik belőlem. Ezúton üzenem gimnáziumi matektanárnőmnek, hogy talán mégis neki volt igaza, amikor bizonyos számszaki alapismeretek elsajátítását tűzte ki célul számunkra. Sajnos nem járt sikerrel, sőt a legutóbbi osztálytalálkozón bocsánatot is kért próbálkozásáért. Azt mondta, már rég rájött, hogy nem ezek az igazán fontos dolgok az életben, a film például sokkal fontosabb. Innen üzenem, ezt kétszeresen is megcáfolta az élet! 
 

2013. augusztus 5., hétfő

Házhoz menni a...Nyaklevesért

Nálunk a nyár sem múlik események nélkül. Már egy hónapja, és ez persze azt a sajnálatos tényt is hozza magával, hogy már csak egy hónapig, de itthon vannak a kisfiúk! Ez pedig családi örömökkel, közös kajálásokkal, apróbb és nagyobb ügyek folytatólagos megveszekedésével, a koszos zoknik számának ugrásszerű emelkedésével, és sajna a nagytestű, de csekélyértelmű eb totális morális lezüllesztésével jár.  Ráadásul hirtelen mindenki  belekezdett valamibe és persze mindenkinek a saját projektje a legfontosabb és ez időnként némi fejetlenséggel, zűrzavarral jár. A bajuszáról még Londonszerte is ismert atya a színházzal kacérkodik, legidősebb gyermekünk többek között családépítésben utazik, ketteske szobájába bújva dokumentumfilmet vág, hármaska nemrég érkezett haza a Hellowood-ról, de az építkezés úgy tűnik kényszeressé vált nála, mert azóta a Szigetre jár kopácsolni. E késztetését a közeli jövőben majd saját hasznomra fordítom, mert én, feladva még el sem kezdett nyugdíjas éveimet, vállalkozásra adtam főmet. Erre mondják, hogy minek házhoz menni a ló szerszámáért, ugye. De mivel beláttam, hogy emberi léptékű nyugdíjra hiába is várnék, a szociális temetés nagyszerű lehetőségével pedig inkább nem élnék,  lépni kellett. És bár a tükör hajlamos megcáfolni, van egy visszatérő téveszmém, miszerint bár az idő valahogy előrerohant, én mégis maradtam az a csajszi, aki térdig érő ecseris férfiingekben, dupla fülbevalóval fülében borzolta a közízlést. Ennek jegyében piros tornacsukával lábamon rohangászok a különböző hivatalok között, hogy szeptember másodikára ( őrült öcsém születésnapjára) minden szükséges engedély birtokában megnyithasson helyettes gyerekem a Nyakleves. Számot vetettem ugyanis azzal, hogy mihez is értek a szavak bizonyos vezérelv melletti egymásra pakolgatásán kívűl (vannak persze, akik szerint ehhez se), mert a koszos zoknik szakszerű ellátásától bevételt és sikerélményt várni balgaság. Kizárásos alapon jutottam el a főzésig, és ebben aztán tényleg jó vagyok. Bár a különböző előírások, szabályok ( pl. a Hapci becenévre hallgató HACCP) megismerésével ingadozni kezdtem, mert egyre inkább kiderül, hogy merő közegészségügyi kockázat vagyok, imádott itthoni konyhám disznóólra hajaz és csoda, hogy kulináris ámokfutásaim nem jártak még halálos áldozatokkal. Szóval, lehet mondani, hogy mégiscsak házhoz mentem, és mint Mekk Elek, várhatom, hogy mikor verik le ezt a cégéremet is. De addig még hosszú út vezet, egyelőre fúrunk, faragunk, átalakítunk. Persze ezt is megveszekedve, mert sajnos egy pici kis üzlethelyiséget egyfélére lehet megcsinálni, elképzelés pedig minimum annyi van, ahányan vagyunk. Illetve eggyel kevesebb. Családunk építőművészet iránt elkötelezett tagja, aki éppen ezen okból tölti napjait a nyirkos Londonban, na ő nem szállt be az ötletelésbe. Ő csak nagy léptékekben, távlatokban óhajt az építészetről gondolkodni, piti kis boltokkal nem foglalkozik. Bátyja, aki társa a londoni emigrációban és mindkettejük bánatára a szobácskában is, szóval ő, bár a filmművészet iránti szerelemmel verte meg balsorsa, vehemens résztvevője a tervezgetésnek. A legidősebb csemete ( vicces elképzelni, hogy valaha a nyakamban vittem, mint most Miska nevű terrorista gyermekét) a design- és grafikai szakértőm. Remélem a Sziget Köztársaság és az éjszakai élet nem fog közénk állni akkor, amikor szorgos kezeikre ácsingóznék.
 

Vagy mégis?!

Szolgálati közlemény: Ricsi és Emma ( a csekélyértelmű eb), kérték, hogy jelezzem, ők nem értenek egyet jellemzésemmel, miszerint Emma csekélyértelmű lenne.