Gyerekkoromban kalauz, vagy közért pénztáros szerettem volna lenni. Kalauz, mert a lyukasztó és a hozzá járó csinos ujjatlan kesztyű nagyon megmozgatta a fantáziámat, pénztárosnő, mert annyi klassz gombot lehetett ütögetni a cuccon, plusz csilingelt is, nem beszélve az időnként kiszáguldó pénzes fiók okozta izgalomról. Kalauz nem lettem és már esélyem sincs rá, bár első számú közellenségnek, azaz bkv ellenőrnek még beállhatnék, ha önkínzó hajlamaim lennének. Viszont a pénztárgépet, na azt végre megkaptam! Kár, hogy úgy jártam vele, mint a későn érkező karácsonyi ajándékkal: mire enyém lett, már semmi kielégülést nem hozott. Sőt inkább a mumus szerepét tölti be egy hónapja működő kis levesezőmben. Már a nyitás napján belefutottunk az első pofonba, ugyanis nem tudtuk beüzemelni a rosszindulatú kis cuccot. Kaják készen, mi hercig kis köténykékben, a pénztárgép meg szabotál! Szégyenszemre telefonos segítséget kellett kérnünk, de végül együttműködésre bírtuk. Egészen egy hétig viselkedett is, ám egy pénteki napon szalagcserére kényszerültünk, ami enyhén szólva nem ment könnyen. Perceken belül egy kb egyméteres átmérőjű szalaggombóc büszke tulajdonosai lettünk. Sajnos, pont ebben az időpontban a környéken mindenki sűrgős levesbevitelre szorult, így hamarosan komoly tömeg torlódott fel apró üzletünkben, Hab a tortán, hogy a levesek is fogyóban voltak, így hátrarohantam a konyhába kulinárisan alkotni, magára hagyva Péter barátomat a rakoncátlan géppel és az éhes tömeggel. Szerencséjére ekkor beállított a családi mentőcsapat és nemsokára hallottam, hogy kalapáccsal és vésővel szerelik a megátalkodottat. Ekkor, hogy én is hozzátegyek valamit a balhéhoz, könnyű sikkantással magamra öntöttem a frissiben elkészült levest. Térdig álltam a forró lében és arra gondoltam, hogy most szépen leteszem a maradékot, elegánsan kisétálok innen és többet vissza sem nézek. Végül persze megoldódott minden. Kettes sorszámú gyermekem egy közeli üzletben kitanulta a szalagcsere kalapácsnélküli módját és kiütéses győzelmet aratott a cucc felett. Férjem segítségével én is eltakarítottam konyhai ámokfutásom nyomait és végül megetettük a meglepően türelmesen várakozó éhezőket is. Miután mindenki békével távozott, Péterrel egymásra néztünk és múlni nem akaró idétlen vihogásban törtünk ki. Ebben egyébként nagy gyakolatunk van, harminc éve, kis asszisztensekként a televízió Szabadság téri épületében küzdöttünk a minduntalan ránktámadó csillapíthatatlan röhögőgörccsel.
Hogy eredeti hőseimről is szót ejtsek, hát ők jól vannak természetesen! Bár lakást még nem találtak és átmenetileg két szobában húzzák meg magukat öten, de jókedvük töretlen. Szerencsére mindig akad egy szüinapos, akire inni lehet és hogy legyen miből ünnepelni, négyen közülük a kürtőskalács biznisz felvirágoztatására áldozzák hétvégenként tehetségüket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése