Vissza a jövőbe, a rugalmas köldökzsinór újra támad...

Hosszú hallgatásomnak örömteli oka volt. Kicsikéim itthon vannak, de sajnos az a piszok idő tojik az anyai szív mardosó fájdalmára és naná, hogy már megint a visszaszámlálásnál tartunk. A fiúk öt nap múlva újra londoni lakosok lesznek. Ez egyszerre tölt el kaján elégedettséggel és némi rettegéssel. Elégedettséggel, mert elhúztak innen még idejében, ráadásul az első trimesztert mindnyájan sikeresen abszolváltuk. Ők, mert berendezkedtek az önálló külhoni életre, minden bürokratikus akadályt sikeresen vettek, londoni lakcím, bankkártya, NI szám birtokosokként teljesjogú angol polgárokká váltak, az egyetemen megtalálták a helyüket, rengeteget dolgoztak és máris mindenféle kisebb-nagyobb sikereket könyveltek el. És ami a legfontosabb, most már félelem nélkül, izgatott kíváncsisággal várják a következő időszakot. Mi pedig túléltük a nélkülük eltöltött hónapokat és van némi halvány esély rá, hogy megint sikerülni fog. De akármilyen pozitív a mérleg, a tény mégis az, hogy a bajszos atyával megint magunkra maradunk. És bár az első hónapok bebizonyították, hogy a köldökzsinór bármilyen távolságból képes a rendeltetésszerű működésre, tyúkapóval időnként mégis sötét sarkokba bújva szégyenszemre el-elpityeredünk. De az élet remélhetőleg megy tovább és pillanatnyilag a már meglévő és még várólistán lévő unokák mellett a legnagyobb örömünk, hogy bár teljesen legatyásodva és komoly baráti segítséggel (örök hála Andreának), de megléptük életünk legnehezebb lépését. 

A téli szünetet egyébként főleg evéssel és ivással töltötték a dedek. Húshoz, ugye az állandó córesz okán ritkán jutottak Londonban, de őszinte szomorúsággal konstatálták, hogy viszont az alkohol sem olcsó. Ígyhát a négy hét alatt főleg ebben a két témában utaztak. Emellett persze volt még unokaöccsök szagolgatása, puszilgatása, régi haverok végiglátogatása, egy kis kártya nagyival és a régi jó tálcás, filmnézős vacsik a meghatott szülőkkel. Ma viszont már próbacsomagolást és mérlegelést tartottunk, ami számomra mérsékelten kedves elfoglaltság. Négy nap múlva megint elnyeli fiókáinkat és szalámival, no meg egy kis sült kacsamájjal teli pakkjukat a puritán kékhasú. Érdekes, hogy mennyivel szimpatikusabbnak találtam Lisztferihegy desztinációval. Londonban aztán sok teendő vár a dedekre. Meghitt kis padlásszobájukat másikra cserélik. Végre lehetőségük nyílt arra, ami szeptemberben nem sikerült: egy házban fognak lakni barátnőjükkel, Duxyval, ami remélhetőleg jelentősen megkönnyíti életüket. A decemberben megszerzett NI szám birtokában pedig végre regisztrálhatnak az egyetemi munkaközvetítőnél és remélhetőleg komoly fontokkal fogják megtámogatni az itthonról küldött ellátmányt. Az egyetemeken pedig mindketten (mindhárman) megkapják az első trimeszterre szóló értékeléseket, eddig ugyanis csak Ricsi büszkélkedhet egy B-vel, azaz egy négyessel. Visszateleportálunk tehát a "viber-skype-Emzéperiksz jelentkezz" utópisztikus világába, remélem erre a  T-mobile is áldását adja és bevetésre kész állapotban visszaszolgáltatja végre karácsonyra kapott selejtes iPhonomat, melyet azért kaptam, mert elődjét rövid, de viharos látogatásra a WC csészébe delegáltam. Sajnos érzékeny lelkét igen megviselte a fajanszban tett röplátogatás és úgy döntött, nem hajlandó tovább együttműködni velem. Működni még működött egy darabig, de kizárólag saját koncepció alapján. Utódja viszont valamit tudhat, mert már megismerkedésünk pillanatában elhatárolódott tőlem és süketnek tettette magát. Nem tudom, de nekem az iPhonom gyanús...   

Ez pedig egy kis csobánkai tél emlékeztetőül a ködös Angliába repkedőknek...