Érdekes hétvége áll mögöttünk. Az ünnepek forgatókönyvét most odafönn írták. És most nem arra gondolok, akinek létezése nem bizonyított, nevét mégis sokan és sokféle összefüggésben emlegettük, hanem az égboltra, azon belül is a hófelhőkre. Lecsapott ránk a tavasz rendesen. És az a kisebbik baj, hogy mi magyarok olyan társaság vagyunk, akik akkor hiszik, ha látják, vagy még akkor sem. A nagyobbik az, hogy akiket arra jelöltünk, hogy megvédjenek minket, adott esetben magunktól is, vagyis állambácsi, rendesen leszerepelt. Karmester hiányában a zenészek szanaszét játszottak, teljes volt a kakofónia. Bölcs vezéreink ugyanis mással voltak elfoglalva. Egy részük utazgatott, ki a szelek szárnyán, gurulós bőrönddel, ki jelmezben lóháton. Másikuk az ünnep okán állami kitüntetésnek álcázott jutalomfalatkákatt osztogatott a hű udvaroncoknak. A jutalmazottak gondos összeválogatása sajnos megint jelentősen devalválta a smukkokat, pedig elvétve ugyan, de olyanok is hozzájutottak, akik megérdemelnék, hogy nevük jobb társaságban forogjon. Az ünnepnek emellett is voltak még érdekes momentumai. Már a zászlófelvonás is humorosra sikeredett, prominens vezetőink távollétében és akadozva, csikorogva. Az viszont már rejtői magasságokba emelte az eseményeket, amikor kicsit megkésve ugyan, de megérkeztek a lengyel utcai harcosok, akik a békegárda szíves meghívására érkeztek a vezért éltetni. Sajnos elfelejtették őket értesíteni, hogy a buli elmarad. Szomorúan álldogáltak a néptelen Múzeum körúton, de hamar feltalálták magukat és szétküldték felderítőiket, hogy ugyan derítsék ki, merre van a Parlament, hátha ott lesz szükség támogatásukra. Majd jobb híján városnézésre indultak a kihalt városban. Utóvédként otthagytak egy tollas turbánba, sárga kaftánba öltözött urat, aki vidám szinfoltja lett a hófehér budapesti tájnak.
Úgy látszik nemcsak nemzeti fővadászunk keverte össze jeles ünnepünket a farsanggal. Később még megélhettük, hogy a császári csapatok hókotróval és vajas kenyérrel felszerelkezve kísérletet tesznek az ország újabb leigázására. Mára már az is kiderült, hogy erről persze szó sem volt, a betolakodók nem jelentettek komoly veszélyt, egyszerű katasztrófaturisták voltak. Lengyel bajtársaink viszont a beigért kézitusa helyett jót kirándultak, ebédeztek, meg is aludtak a békegárda költségére, azonban a másnapi hazaútjuk sajnos nem volt tökéletes. Órákig állt az éjszakában az őket szállító különvonat, mellékvágányon, világítás, fűtés és mindenféle tájékoztatás nélkül. Hát istenem, a háború néha áldozatokat követel az embertől. Különben is :"Polak, vengri, dva bratanki". Úgyhogy jövőre, veletek, ugyanitt!
Londoni embereink egyébként szintén kaptak egy kis havat a nyakukba, ami megintcsak a vicc kategóriájába tartozik. Ezen a télen ugyanis annyi hó esett kint, ami jó eséllyel megdönti a száz éves rekordot. A dedek egyébként sikerrel abszolválták a második trimesztert is, most két hétre hazalátogatnak, hogy feltöltsék szervezetüket mindenféle húsneműekkel, aztán jöhet a hajrá a júniusi évvégéig. Közben végre dolgoznak is egy kicsit, egy kávézó kérte fel őket, hogy a Londonban nagyon népszerű mozgóárusításhoz álmodjanak meg nekik valami guruló alkalmatosságot. A család kebele dagad a büszkeségtől, elvégre ez a munka mégiscsak jobban illik két művészpalántához, mint üres söröskorsókkal megpakolva egyensúlyozni olyan irigylésreméltóan kapatos egyének között, akik jobb anyagi helyzetük folytán a tele korsókat kapják.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése