Jude Law sálja vajon elválaszt, vagy összeköt?

A hétvége a legifjabb klapec jubileumi ünnepségeivel telt. A fő ajándék egy emeletes ágy volt, melynek felső szintjét bátyja bitorolja, az ünnepelté a szuterén, mely kuckóként is funkcionál, ám sajnos van egy szülői szempontból hatalmas hiányossága. Nincs rács, ami a dedet sakkban tarthatná. És mivel két éves önálló akarattal rendelkező férfiemberről lévén szó, az első szabad éjszakáját naná, hogy nem alvással töltötte.

Közben londoni embereinknél is zajlik az élet.. Ricsi beadta az LCC keretei között készült első filmecskéjét, a következő napokban a forgatási szövetségre lépett brigádok kiértékelik egymás munkáit. Persze a megrendelő, azaz a tanáruk vezetésével, aki előzetesen csupán méltányosságra és tapintatra intette a feleket.  És, hogy valami tutival induljon a hét, megnéztek egy klasszikust is közösen. A Jules és Jim régi kedvencem, rendszeresen megnézem, és persze hogy Ricsi is látta már. A száznégy diákból rajta kívűl még talán huszan voltak így. Hogy ez jövendő filmesek esetében jó arány, vagy nem, ezen persze lehetne vitatkozni, de a társaság ötöde legalább biztosan hallotta már Truffaut nevét. Maxinak viszont  esszét kell írnia egy tetszőleges budapesti középület építésének történetéről, beleértve természetesen az építés közben felmerült anomáliákat, megoldandó problémákat. Naná, hogy a CET lett a téma! Nem is kellett sokat kurkásznia a neten, szinte az ölébe ömlött a rengeteg, leendő építészek számára súlyosan egészségkárosító anyag arról, hogy lesz egy fantasztikus látomásból rémálom. Rémálomról jut eszembe, Maxi bankkártya ügye még mindig a levegőben lóg. Hálistennek Londonban sem tökéletes minden, és jó is, hogy így van, mert ha nem így lenne, talán már kiürült volna önfarkába előszeretettel harapó kicsi országunk.

 

Szóval bürokrácia Londonban is van, rosszindulatú hivatalnok is akad és talán a szabályok sem mindig egyértelműek. Más magyarázat ugyanis nem jut eszembe, ha két, önkéntes számüzetésben élő dedemre gondolok, akik mindketten magyarok, egyetemisták, ugyanott laknak, ugyanannyi a jövedelmük (0) és egyikük tudott bankszámlát nyitni, a másik nem. Pedig bankszámla a részmunkaidős álláshoz is kell. Mert most ez a projekt következik. Bejelentkeznek az egyetemmel kapcsolatban álló munkaközvetítőhöz, ahol leadják, hogy mely napokon tudnának dolgozni és ennek alapján szórják szét őket olyan helyekre, ahol a munkaerő darabszámra kell és nincs szükség semmiféle eszmei folytonosságra. Ilyen beosztás például a Mekdonyó sültkrumplibrókeréé, vagy egy mosogatásügyi főelőadóé valami forgalmas étteremben. Hogy az autómosó keréktárcsafényező-supervisoráról ne is beszéljünk. Ezek a becserkészhető állások közül bevallottan a szellemi mélypontot képviselik, ám ha mindketten dolgoznak, akár hetente csak egy-egy vacak kis napot, máris a költségeik felét összekalapozták. Amellett, hogy tökéletesen berendezkedtek, hogy teljesjogú angol egyetemi polgárokká váltak és hogy maguk is az általuk eddig annyira irígyelt londoni illetőségű, judelaw-módra megkötött sálú csávók lettek, azért a honvágy apróbb jelei már kikandikálnak a szkájpos beszámolókból. Különösen hétvégén és azonbelül is elsősorban Forma1 hétvégéken és persze ebédtájban. Ricsi Alonsó iránti feltétlen rajongása a csobánkai kanapén elterülve együtt nézett futamoknál tudott kiteljesedni. Most tv előfizetés hiányában valami angol kalózközvetítést kukkol a laptopján és sajna nem kap vigaszfalatokat sem, ha rajongásának tárgyát már a rajtnál kipöckölik a játékból fakezű kollégái. És persze hiányoznak a tálcázós esték is, amikor a szőnyegen elterülve, valami jó kis filmet nézve együtt vacsoráztunk. És bár az a természet rendje, hogy a bölcs szülők kilökjék túlkoros fiókáikat a fészekből, de valahogy mostanában mi is londoni módra hordjuk a sálunkat, már csak az összetartás kedvéért is.