Van élet a halál után! Óvatos optimizmus a béka segge alól.

Nézegetem fiaim londoni képeit és megpróbálok erőt meríteni a helyes pofájuk láttán és tervezgetni azt a jövőt, amiben hinni kell, de egyre nehezebb. "Na, az aztán tényleg nem a mi évünk volt!"  Így emlékszünk majd jobb időkben 2012-re, persze csak ha lesznek egyáltalán ilyen idők. Ezidőtájt erre még nem sok jel mutat, de sosem lehet tudni. Addig is két útmutatást tartok szem előtt. Az egyik, miszerint "Tartsuk szárazon a puskaport" magától a hőn szeretett nagyvezírtől származik, illetve ő nyúlta és harcolta le utóljára. A másik, szívemnek sokkal kedvesebb gondolat a nagyszerű Coco Chanelé,  ez viszont tuti saját tulajdon, és arra bíztat, hogy minél szarabbul érezzük magunkat, annál jobban kell kinéznünk. Rokonszenves hozzáállás, és ha ezt teljesíteni tudom, nosza ide nekem bármilyen szépségversenyt, nyomban lealázom a tizenéves ropilányokat! Azért, ha továbbgondolom a dolgot, rögtön felmerül bennem egy kérdés: Mennyit szenvedhet vajon az a szegény Penelopé Cruz?!
Egyetlen pozitívuma azért mégis van ennek az elcseszett évnek: Ricsi és Maxi végre elindult, hogy belakja a nagyvilágot. Ez ugyan olyan terheket ró mind anyagilag, mind lelkileg az egyébként is leamortizálódott családra, hogy örülhetünk minden sikeresen túlélt hétnek. A léc folyamatosan rezeg, de valami csoda folytán, dacolva a gravitációval, eddig a helyén maradt. A családi és a baráti körön belül persze megoszlanak a vélemények a projekttel kapcsolatban. Érzelmi oldalról közelítve egyértelmű, hogy bármi áron, de meg kellett lépni a dolgot. Ám az ésszerűség oldaláról nézve az is felmerült, hogy miért nem dolgozni mentek ki, és egy év múlva, amikor félretettek már valamennyit, elkezdhették volna az egyetemet is. Ezt az álláspontot egy olyan barátunk képviselte, aki annak idején így csinálta. A dolog azért nem ilyen egyszerű. Egyrészt, mert az egyetemek, ahová felvették a srácokat, tényleg élvonalbeliek, nem szabad kockáztatni a megszerzett helyüket. Másrészt az előbb dolgozz, aztán tanulj módszer saját bátyjuknak sem jött be. Annyit kellett dolgoznia az egyszerű létfenntartáshoz, hogy semmi másra nem maradt energiája. És ez is Londonban történt, a paraméterek tehát  valószínűleg ugyanazok. A fordított sorrendnél ráadásul a lakás is olcsóbb, mert diákként nem kell helyi adót fizetniük és a munkánál is kedvezőbb elbírálás alá esnek, ha nem kiszédelgett csóró magyar munkavállalókként, hanem londoni elitegyetemek hallgatóiként próbálkoznak. Januártól pedig, ha végre meglesz a szükséges NI számuk, akkor szabad a pálya az egyetemi állásközvetítőnél is. És ne felejtsük el a folyton változó itthoni játékszabályokat se! Ki garantálja, hogy jövőre, amikor a felvételizők nagy része már eleve külföldi egyetemben gondolkodik, nem csúsztatnak be egy sunyi törvényjavaslatot, hogy magyar gyereknek magyar egyetem, oszt jónapot?
Amikor azzal keserítem magam, hogy ami most pár év alatt földbeállt, azt vajon hány év alatt fogjuk onnan kirángatni és ez hogy aránylik a hátralévő munkaképes éveinkhez, hát ez nem tölt el felhőtlen boldogsággal. Bár ilyenkor eszembe jut az a fürge olasz nyugdíjas csoport, akikkel pár éve szilveszterkor  egy tengerparti szállodában találkoztunk (igen, ilyen is volt).  Ékszerekkel teleaggatva, üdvözült mosollyal és fáradhatatlanul  figuráztak a parketten, amikor mi már rég a kispárnánk után sóhajtoztunk. Meg is állapítottuk rögtön, hogy van még remény, mert  immár bebizonyosodott, van élet a halál után!