Ez a bejegyzés kívételesen nem távollevő kicsikéimről szól, hanem inkább rólam. Tinikoromban az életcélom elsősorban a megfelelő ruhatár összeállítása volt. Egy narancssárga cimkés Levis megszerzése és a hozzá pompásan passzoló fehér kínai tornacsuka, plussz bónuszként egy alföldi papucs és egy klumpa, és úgy éreztem, vagyok valaki, révbe értem, az életem teljessé vált. Később már úgy gondoltam, nemcsak a ruha, inkább a barátság teszi teljessé az életet. Ezt az időszakot a mindig nyitott ajtó, a délutánig tartó közös reggelik, az éjszakába nyúló beszélgetések és több hektó vodkanarancs elfogyasztása tette felejthetetlenné. Aztán jött a rendszerváltás, ami elvette a kései reggeliket, a barátságokat, a kitolódott gyerekkort, a boldog felelőtlenséget és elvette a sárgacimkés Levist is. De megkaptuk helyette a világot, ami hirtelen kinyílt. Bármikor utazhattunk, ráadásul végre nem kellett kényszeres vásárlással múlatni a külföldön töltött drága időt. Mert a vágyott cuccok házhoz jöttek, ugyanazt megvehettük itthon is és lassan, ahogy természetessé vált, hogy bármit megkaphatunk, a vágy is elmúlt. Amihez bármikor hozzájuthatsz, azt nem veszed meg, mert már nem jelent többet önmagánál, nem a vágyott élet pici darabkája és jelképe, csak egy szimpla árucikk, pont mint egy kiló hús. A sárgacimkés Levisnek tehát lealkonyult. Már nem volt életcél, nem jelentett többet önmagánál, egyszerű gatya lett belőle, sőt, ebben a minőségében lecserélhetővé is lett szegény. Jöttek más gatyák, azok is jók voltak, már nem a gatya diktált, hanem a fenék. Amelyikben komfortosabban elvolt, na az a gatya nyert. Ennyi. Jó volt nem vágyni tárgyakra, mindenféle márkás darabokra, persze ehhez kellett az a tudat, hogy a cuccok itt vannak, hogyha akarod, ha tényleg szükséged lesz valamire, akkor csak bemész a megfelelő helyre és viheted. És ez így volt a kajákkal, illatszerekkel, gyerekjátékokkal, barkácscuccokkal, műszaki kütyükkel is, szóval bármivel. Ha vásárolni akarsz, vár a Cora, a Bricostore, az Electroworld és a többiek. Hát ennek már annyi, úgy tűnik. Megint jönnek a trafikok, az Ezermester boltok, jön a Röltex Rózsistól, az Otthon áruház ezeraprócikkosztályostól, jönnek a Háztartási boltok a hypo- és festékszaggal és a Nettodorral, meg a Rakéta porszívó a kivehető ajtós NDK csodával és megint felértékelődhet az a bizonyos sárgacimkés is. Hátraarcot csinálunk és kitörlünk húsz évet az életünkből.
Londonba távozott gyerekeim, Ketteske és Hármaska ebből (is) szerencsére kimaradnak, de hogy itthon maradt bátyjuk megszívja, na az már tuti. De ha ő nem, gyerekei, ezek az édes fickók biztosan. Mert lehet, hogy papírpelenka és Nuk cumi még lesz egy darabig, ráadásul idővel el is lehet hagyni őket, de mi lesz a többivel? Ők ráadásul a gyerekeknek abba a 40 százalékába tartoznak, akik a jó Semjén szerint nem is családba születtek, hanem csak valahogy mellékesen lettek. Még jól emlékszem, 76-ban apjuk születésénél, a kórházban mekkora döbbenetet váltott ki nemcsak fiatal korom, hanem lánynevem is. Valamit, bár nem sokat, javított a helyzetemen, amikor kiderült, hogy nevem ellenére mégiscsak van egy férjem is, mégha hasonlóan zsengekorú is, mint én. Nekünk még eszünkbe sem juthatott az az eretnek gondolat, hogy akár "vadházasságban" is élhetnénk. Tiltakozásunk abban merült ki, hogy megtartottam nevem és az, hogy első pénzzavarunkban villámgyorsan eladtuk a jegygyűrűnket is. Aztán változtak az idők, bátrabban és őszintébben éltünk, azt hittem, ez soha többet nem lesz téma. Hát istenem, tévedtem. Az istenem persze ebben az esetben nem több, mint egy felelőtlenül használt fordulat. Ugyanis semmilyen kapcsolatban nem állok a nevezett illetővel és nem igazán hiszek létezésében sem. De ha mégis, én akkor sem várok tőle semmit, viszonzásul viszont nem is helyezem rá a felelősséget viselt dolgaimért. Ez a mentalitás most persze éppen annyira nem kompatibilis az elvárásokkal és nem méltó egy NER polgárhoz, mint annak idején a Lenin kezébe nyomott zsíroskenyéren vihogni, vagy a világnézetünk alapjai órákon köpőcsövezni. Szóval most, hogy felszámolunk mindent, amit az elmúlt húsz év hozott és vadul vágtatunk vissza az időben, felmerül bennem a kérdés: Nem kaphatnék vissza néhány kacatot a múltamból? Nem mindet, csak azt a néhányat, ami azóta is hiányzik, pl a férjem dús hullámos haját, a mindig nyitott ajtót és a reggeliket a barátokkal. Cserében lemondok a sárgacimkésről...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése