Érdekes film, sokat elárul megrendelőiről. Arról, hogy lövésük sincs a fiatalok valós helyzetéről, problémáiról, vágyairól és távozásuk, vagy akár maradásuk okairól. Arról, hogy bár lassan minden lehetőséget elzárnak előlük, módszeresen tönkreteszik a felsőoktatást és ezzel persze a jövőbeni lehetőségeiket, mégis szeretnék rájuk lőcsölni a felelősséget, bennük próbálnának lelkifurdalást ébreszteni, ha ebből köszönik, inkább nem kérnek és jobb híján máshol próbálnak boldogulni. Arról, hogy azt hiszik, elhagyni az országot, szülőt, nagyszülőt, testvéreket, barátokat, gyerekkori emlékeket, itthagyni az ismert helyeket, illatokat, múltat és jövőt, hogy ez mind nem több, mint egyetlen kis gurulóssal elegánsan bevágódni egy taxiba és irány a Lisztferihegy?! Két olyan fiú anyjaként, akik már meglépték (megléptek) ezt az egyáltalán nem könnyű lépést, elmondhatom, egy nagy lószart ennyi. Felülni egy gépre és elrepülni, az már semmi. Ami előtte van, na az a szar. Szembesülni azzal, hogy menni kell, mert itt rossz lenni, mert megfojtja az embert ez a nyúlós, taknyos, gusztustalan valami, ami egyre csak árad a tévéből, internetről, újságokból, amit a levegővel együtt beszívunk nap, mint nap. Végignézzük, hogy szüleink álmai rombadőlnek és most már a mieink következnek. Hogy a Ponthatár bulinak vége, a bejutás mámora elmúlt, és ezzel együtt jött a felismerés, hogy talán nincs is értelme elvégezni az egyetemet, mert utána csak a nagy semmi jön. Vagy a pompás új ötlet, a minimálbérnél is alacsonyabb pályakezdő bér? Hát ebbe kár belenyomni öt évet. Ráadásul ez az öt év sem örömmámor. A jószándékú, ám megalázó helyzetben lévő tanárok és egyre kevésbé lelkes hallgatóik próbálnak még valami egyetemféle társasjátékot játszani, egyre súlyosbodó eszközhiány és elmaradó előadások közepette. Tényleg ennek kéne idekötnie? Szülőként, bármennyire fáj is, azt kell mondanunk, menjetek, ha van hova, menjetek gyorsan, amíg még lehet, amíg még úniós polgárként megtehetitek! És mi van a határ túloldalán? Ezt nem is kéne konkretizálni, mert lassan mindegy, hogy melyik irányba nézünk, lassan mindenhol jobb lesz, mint itthon. De a mi esetünkben a konkrétum London. A többéves előkészületek alapján kijelenthetjük, hogy egy londoni egyetemre bejutni nem nehezebb, mint egy ittenire. Persze spéci nyelvvizsga kell hozzá és naná, hogy nem németből. Ezek az egyetemek aztán változatos színvonalat képviselnek, de adott esetben egy gyenge kinti diplomája is többet ér, mint az itthoni top. Ráadásul a hosszas rákészülésnek hála, gyerekeim igazán jó helyekre jutottak be és az első hónapok tapasztalatai azt mutatják, megérte. Megérte beleugrani a bizonytalanságba, elviselni az otthontalanságot, a közösen bérelt egyetlen büdi kis manzárdszobát, a sajátkezűleg készített szörnyű kajákat...Mert kiszakadva az itthoni trutymóból, lelkesen és várakozással telve járnak be az egyetemre, ahol nem maradnak el az órák, ahol elképesztő eszközpark van, ahol a könyvtártól könnybelábad az ember szeme, ahol mindennap egy új kihívás és ahol mindig történik valami, amiért érdemes bemenni. Ahol egy nagyon vegyes és színes társaság egyenrangú tagjai, akik kíváncsiak egymásra és respektálják egymást. Egyelőre ennyi a dolog hozadéka és már ez sem kevés. Diplomával a kézben viszont újabb lehetőségek nyílnak meg előttük és attól tartok, akkor az ország aranytartalékára, a tömegével visszatérő diplomásokra vonatkozó otromba és cinikus Mekkmesteri jóslat is megdől. Ideje lenne néhány cégért leverni és a szabósággal megpróbálkozni, tudjátok, az volt az egyetlen, ami Eleknek is bejött!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése