Amerika, London, Párizs...

Nagy meglepit hozott a hétvége, családi összeesküvésből kifolyólag meglátogathattam a fiúkat Londonban! Már január elején, mielőtt a két "kicsi" visszament volna a karácsonyozásból, lepacsizták, hogy februárban bátyjuk is kilátogat egy hétvégére, hogy megint végigjárják, azaz inkább végigegyék és végigigyák kedvenc helyeiket. A repülőjegy mellé aztán nagy titokban nekem is foglaltak egyet és csak az utazás előtt egy nappal világosítottak fel a turpisságról. Így aztán egyeskével péntek hajnalban egy méter házikolbásszal a kézipoggyászunkban nekivágtunk. London napsütéssel fogadott minket, ami persze csak ócska, turista marasztaló beetetés volt. Hamar beigazolódott, hogy jogos a fiúk minden panasza a kinti időjárással kapcsolatban. Mert a három nap legnagyobb részében hol esett, hol nem. Bement az ember száraz időben a metróba, mire tíz perc múlva kijött, már minden vizes volt. Az apró, permetszerű eső igazából nem is volt zavaró, de a három nap alatt húzósabb dolgokban is volt részünk.

 A fiúk a jó öreg Baker Street-en vártak minket és a terveknek megfelelően rögtön fejest ugrottunk a buszmegállóval szemközti Pret-be. Ez volt Oli kedvenc kávézója, szendvicsezője, amikor még ő is kint élt. A fantasztikus szenyákkal eltelve aztán emeletes buszokra cihelődtünk és megnéztük a fiúk miniatűr otthonát. A hír igaz, a pecó nem nagy. Amikor Duxy is beugrott egy percre beszélgetni, egyikünknek tapintatosan ki kellett menni a szobából. Viszont a ház és a környék is barátságos, nembeszélve a közeli parkról, ahol igazi, dús, sötétzöld, négyszázéves angol pázsit nő. Közlekedési szempontból is oké a dolog, mert a kertvárosi jó levegőről alig félóra alatt a belvárosi benzingőzben találhatjuk magunkat. Éltünk is a lehetőséggel és rekordidő alatt a King's Cross-on voltunk, ahol meglátogattuk Maxi egyetemét. Oli, aki a MOME-ra járt, döbbenten szembesült azzal, hogy milyennek kell lennie egy művészeti egyetemnek. Hogy milyen terek, könyvek, géppark szolgálják itt a srácokat.

 A képeken a makettműhelyek láthatóak. Az almás  cuccokkal teli teremről tapintatból inkább nem is teszek fel képet. Mindenesetre elég sok van belőlük, hatalmas a képernyőjük és egy hasonlóan nagy teremben várják a srácokat. A suli előtt hihetetlen nagy a nyűzsgés. Fantasztikus kaják csalogatják a fizetőképes éhezőket. Bátyjuknak hála, most a dedek is ezek közé tartoztak, be is küldtünk hát egy-egy óriási adag rózsaszínűre és omlósra párolt marhahusit és becéloztuk a Piccadillyt. Itt nyomban a Monthy Python-ba futottunk, de szó szerint. Michael Palin jött velünk szemben egy pompás bőrtatyóval a kezében. Sóvárogva bejártuk a Covent Gardent és környékét, láttuk Jamie itteni éttermét, aztán a kínai negyed, kisebb shopingolás és a kb 100 legyalogolt kilométer után hazavonszoltuk magunkat a szállodába. Lefekvés előtt persze még benyomtunk egy kis sört is a szálloda aljában lévő pubban, ha már úgyis ott volt, aztán másnapig búcsút vettünk a fiúktól és felkínlódtuk magunkat, hogy túraképes állapotba hozzuk megfáradt, sajgó és itt-ott vízhólyagos tagjainkat. Reggel a Hyde Park-ban indítottunk egy kis forró csokival és természetesen esővel, de még a barátibb fajtából. Mikor elkocogott mellettünk Joely Richardson ( gyengébbek kedvéért Anita a 101 kiskutyából, természetesen nem a rajzos változatból), kipipáltuk a második híres embert is. Ez a szám még féllel növekedett és nem azért mert Danny de Vito-val is összefutottunk, hanem egy Adrian Brody hasonmás mellett ebédeztünk. Nothing Hillel és a Portobello Road-val folytattuk, bár volt közben egy kis fish and chips is, ha jól emlékszem. És persze megint találtunk egy Jamie Oliver éttermet és boltot. Viszont azt a fránya vietnami teakészítő szerkezetet, amit Oli beigért egy kanálfüggő  barátnőnknek, na azt sehol sem találtuk, pedig kizárólag ezért talpaltuk majdnem végig a Portobellot zuhogó esőben.  Amikor viszont menekülési célból buszra szálltunk, jött a meglepi, ami persze a helyieknek és itt már közéjük kell sorolnom a dedeket is, nos nekik természetes volt. A sofőr ugyanis megállt egy sarkon és közölte, hogy váltás lesz, most tehát itt és most megvárjuk a másik sofőrt. Nekem rögtön eszembe jutott az "Amerika, London, Párizs, kérem maga nem normális" kezdetű örökbecsű. A váltó egyébként nyilván még kényelmesen megebédelt, mielőtt megérkezett, de ez nem volt gond. Mindenki békésen várakozott, mi is, hiszen legalább szárazon voltunk. Délután és este a Trafalgar, Bözsi néni kunyhója ( nekem nem jött be), és a Soho következett. Itt tört rám egy pillanatra a menekülési vágy, mert olyan tömeg hömpölygött körülöttünk, ami itthon elképzelhetetlen. Mint ahogy az is, hogy mindenki vidám, hangos, barátságos, ja és mindenki shoppingol! Már, ha emlékszik valaki arra, hogy mit jelent pusztán az öncélú öröm kedvéért vásárolgatni. És az egyik színház, mert ott még ezek is rendeltetésszerűen működnek, hatalmas betűkkel hírdette, hogy az aznapi darab főszereplője Helen Mirren. Valószínűleg ő is tök rendben van és nem kénytelen szinkronstúdiókban alázni magát napi ötezerért, hogy legyen mit ennie. Mert itt nemcsak a pázsit tekinthet vissza arra a bizonyos többszáz éves múltra. Na, ja. Tetszettünk volna angolnak születni, ugye. Egyébként, szeretnék mindenkit megnyugtatni, az este fő programjaként nemcsak pompásan megvacsiztunk a három fiú kedvenc japán éttermében, a Satsumában, hanem tök véletlenül belebotlottunk a fránya kis vietnámi cuccba is! Mégpedig egy köpésre az étteremtől, egy arab tea-kávé üzletben, ahol ráadásul egészen elképesztő illat volt.

Hát ilyet (is) ettünk. Szilvaborral, hogy otrombán dicsekedjek. Aztán ellátogattunk a fiúk gyerekkori barátnőjének, Pankának (és remélhetőleg nemsokára maguknak a fiúknak is) munkahelyére, egy sportbárba. Itt volt még egy gyors és alapos ivászat, majd fejes az ágyba. Másnap már a kis gurulós bőrönd és az ajándékoktól feszülő hátizsák (benne a nehezen megszerzett vietnámi szajré) társaságában és természetesen szakadó esőben ellátogattunk a Temze partra. Integettünk a Towernek, átmentünk a Milleneum Bridgen, megnéztük a  Globe színházat is, de Shakespeare éppen nem volt ott, biztos valami államtitkárnál kilincselt éppen. És részben az eső elől, meg a brigádnapló kedvéért is, beugrottunk a Tate Modern-be.

 

 Aztán elcuppogtunk a Baker Street-hez és könnyes búcsút vettünk ketteskétől meg hármaskától, és felszálltunk a reptéri járatra. A fiúk hazarohantak és félóra múlva már a jó melegben tömték a hasukat Duxyval. Nekünk viszont egyeskével most kezdődött a bónusz kaland. Ugyanis egy óra utazás után a busz lehúzódott és megállt a sztrádán. Jó darabig ácsorogtunk, anélkül, hogy tudatták volna velünk miért is tesszük. Oli persze békésen aludt, amíg fel nem bökdöstem. Nemsokkal később megtudtuk, hogy elromlott az ablaktőrlő és mivel szakad az eső, most inkább várunk. A következő járatok ( húsz percenként egy) majd szép lassan elvisznek minket. Itt már sejtettük, hogy ebből jól kijönni nem fogunk és igazunk is lett! Naná, hogy lekéstük a gépet, ami természetesen az utólsó aznapi volt. Mióta a három fiú még tavaly nyáron, amikor egy felvételi interjú ügyben ették-itták végig Londont, lekéste a repülőt és egy másik társasággal repültek haza nemkevés pénzért, ez úgyszólván hagyomány a családban. Mindenesetre a másnap reggelire gyorsan megvettük a jegyeinket (amit remélhetőleg a busztársaság kiperkál utólag), majd berendezkedtünk egy 15 órás várakozásra. Közben kint már nem is eső esett, igazi hóvihar dúlt egész éjszaka. Hajnali négyig próbáltunk a hideg csarnokban szunyókálni sokadmagunkkal. Tom Hanks sajnos most nem kéglizett velünk. Hajnali négykor aztán becsekkoltunk a nyolcas gépre, hogy bemehessünk a melegebb váróba. Bent viszont nemcsak meleg fogadott, hanem olyan élet, mintha dél lett volna. Iszonyú tömeg evett, ivott és shoppingolt lelkesen. Bevetettük magunkat a Pret-be, ezzel mintegy keretbe foglalva londoni tartózkodásunkat. Innentől az élet császárainak hittük magunkat, nem tudva, hogy a váratlan hóhelyzet meghaladja a reptéri személyzet képességeit és gépünk több, mint egy óra késéssel indul. Ezt az egy órát persze a puritán ülésekbe rögzítve kellett töltenünk. Viszont örömünkre magyar pilótánk volt, aki nyílván nem ismerte a jópofa angol szokást és nem állt meg menetközben sofőrt cserélni!